"Mennyire máshogy néz ki a színházuk, ha európaiak csinálják..." - interjú Wootsch Domokos színésszel

Wootsch Domokos (24), színész, középiskolai tanulmányai után Angliában végezte el a londoni East 15 Acting School World Performance kurzusát. Mivel ez a képzés szinte egyedülálló az európai színésziskolák kínálatában, ezért a képzés során szerzett tapasztalatairól kérdeztük őt, valamint arról a különleges szakmai kirándulásról, mely egészen Kínáig vezetett, a Sanghaji Színészakadémia színpadára.

Szerk.: Amikor Angliában felvételiztél színész szakra, akkor milyen színészképzésre gondoltál vagy vágytál?

Wootsch Domokos (W. D.): Eredetileg egy úgymond egyenes színészképzésre vágytam, egy olyan kurzusra, ami szorosan követi Sztanyiszlavszkij, Mihail Csehov, illetve a modern amerikai színészképzés iskoláit. Mindig is érdekelt voltam Shakespeare-ben, szóval ösztönösen a klasszikusabb drámaiskolák felé vonzódtam (LAMDA, Guildhall, Bristol Old Vic, RADA).

 

 

Szerk.: Több iskolába is felvettek. Miért választottad a szinte egyedülálló tematikájú World Performance kurzust, mi volt az, ami abban felkeltette az érdeklődésedet?

W. D.: Összesen tíz iskolába felvételiztem. Sok helyen az utolsó rostáig jutottam, de végül két iskola ajánlott helyet a képzésén. Ennyi felvételi ennyi különböző intézményben némileg megdöntötte eredeti vágyaimat. Megkérdőjeleztem, hogy én is egyike szeretnék-e lenni annak a sok ezer színésznek, aki nagyon hasonló képzést kapott, vagy inkább elmegyek egy olyan kurzusra, aminek ugyan még nem volt ideje bizonyítania a helyét, de tele van potenciával, és valami teljesen mást tud nyújtani, mint a fentebb említett iskolák. Így fogadtam el a helyem az East 15 World Performance kurzusán.

Szerk.: Tudjuk, hogy a kurzus vezetését amerikai elődjétől egy koreai hölgy, Dr. Yoo Jeong-sook vette át. Milyen színházakkal ismerkedtetek meg a képzés során? Volt ezek között ázsiai?

W. D.: Rengeteg színházi formát érintettünk a világ különböző részeiről a három év során. Kiemelten foglalkoztunk az indonéz, azon belül is a balinéz kultúrával, a maszkos karaktertáncaikkal csakúgy, mint rituális történetmeséléssel és árnyszínházzal. Érintettük Japánt és a Noh-t illetve hónapokig edzettünk a kínai opera fizikai mozgásait használva. Volt szerencsénk együtt dolgozni autentikus indiai táncosokkal és foglalkozni India rítusaival és történetmesélési formáival.

Szerk.: Hasznosnak, illetve hasznosíthatónak ítéled meg a tanulmányaidat? Egyáltalán európai létedre milyen tapasztalatokat, felismeréseket nyertél azokból az évek során?

W. D.: Hasznosnak mindenképpen mondhatom, a hasznosíthatóságát még nem tudom megítélni. Mivel Anglia egy különösen nagy találkahelye lett a különböző kultúráknak és így a különböző színházi formáknak, egészen biztos vagyok benne, hogy egyre több hasonló kurzus fog elindulni, és így egy kicsit másfajta színház lesz születőben. Maga az, hogy európai színész vagy rendező a világ különböző színházairól tanul, nem újdonság. Eugenio Barba, Robert Wilson, Antonin Artaud és sokan mások már évtizedekkel ezelőtt megkezdték a világ színházainak integrálását Európába és én csak örülök, hogy tradicionális emberektől tanulhattam ezen színházi formák egy részét.







Szerk.: Lehetőséged nyílt egy egészen különleges programban is részt venni. Hogyan kerültél magyar létedre a Sanghaji Színészakadémiára? Mit csináltatok ott?

W. D.: Említettem, hogy a tréningünk részeként kínai operát tanultunk. A második évem végén a Sanghaji Színházi Akadémia meghirdetett egy egyhónapos intenzív nyári tábort, amire külön helyeket foglaltak a kurzusunkon résztvevők számára. Miután elmentünk egy meghallgatásra az iskolánk dékánjához, harmadmagammal kiválasztott lettem, hogy részt vegyek ezen a programon. Egy hónapig kínai kultúrát és nyelvet tanultunk a napi hét-nyolc óra fizikai és vokális tréning mellett. Szerencsénkre megválaszthattuk, hogy milyen fajta darabon szeretnénk dolgozni, így a vokális képességeim hiányában én a fizikai tréningben vettem részt. Mivel a színházi forma, a mozgáskultúra, az előadások fizikai szabályai mind harcművészeteken alapulnak, így sok nyújtó gyakorlatot csináltunk a kötött formák tanulása és a különféle lándzsa és kard gyakorlatok mellett. Az egy hónap végén egy 15 perces előadásban mutathattuk meg az iskola rendezőinek és diákjainak, hogy mennyire máshogy néz ki a színházuk ha európaiak csinálják... nem feltétlenül pozitív értelemben. A viccet félre téve, teljes kosztümben és arcfestésben egy autentikus Jingju színpadon állni örök élmény marad.




Szerk.: Milyen volt az ázsiai művészekkel az együttműködés szakmai téren? Érzékelhető volt a híres-hírhedt "munkamániásság"? Milyen érzés volt európaiként Jingjut játszani egy kínai színpadon? Maradtatok a mozgásoknál vagy használtátok a kínai nyelvet is?

W. D.: A képzés nyelve angol volt. Mivel a darab nagy részben fizikai prezentáció volt, a kevés szöveg egy részét megtanultuk kínaiul. Mivel a kínai operában az emberek extrém terhelés mellett nőnek fel 9-10 éves koruktól, sokkal többhöz vannak hozzászokva, mint bármely európai előadó. Mivel ez egy extrém helyzet, a “munkamániásságot” nem tudnám kivetíteni Ázsiára. Ebben a közegben az extrém koncentráltság és fegyelem volt érzékelhető, végtelen türelemmel párosítva. Azért én láttam, hogy még ők is elfáradnak a hétvégére. Szakmai együttműködésben próbáltunk annyit adni, amennyit kaptunk. Mivel a tanáraink velünk egykorú diákok voltak, legalább annyira érdekelte őket a nyugati klasszikus színház, mint minket a kínai. Sokat beszélgettünk Shakespeare-ről, Sztanyiszlavszkijról és a Methodról.
 

Szerk.: Alakultak a keleti résztvevőkkel barátságok, közös időtöltések?

W. D.: Ameddig ott voltunk, néhányukkal, különösen a diákokkal sok időt töltöttünk együtt. Sokszor elmentünk közös ebédekre vagy városi túrákra. Sajnos a távolság elvágott bennünket, és néhány e-mailen kívül nem nagyon érintkezünk. Mi változatlanul várjuk őket Európába, ahogy mi is keresünk lehetőségeket, hogy visszajussunk Sanghajba.

Szerk.: Milyen volt a benyomásod a városról és Kínáról, ha jártatok másfelé is? Milyen élményeket őrzöl legerősebben?

W. D.: Shanghajban voltunk végig, utazásra sajnos nem jutott idő. Sanghaj egy nagyon modern, nagyon európai metropolis. Nagyon sokban érzékelhető rajta a britek keze. Érdekes volt látni a nagy amerikai multik elszaporodását a velük jövő tömegkultúrával. Mindemellett természetesen rengeteg autentikusan ázsiai dologgal is találkozik az ember, az ételektől a hétköznapi szokásokig, ahogy az emberek egymás felé fordulnak, és ahogy meglepődnek, ha európait látnak a metrón. Ami ellenmondásos a város európaiságával, de így van.

Majdnem húszmilliós város létére Sanghaj egy nagyon nyugodt helynek tűnt, egy erős közösségi szellemmel, izgalmas helyekkel, kultúrával és emberekkel megtöltve.

Szerk.: Visszamennél még oda? Miért - akár igen, akár nem?

W. D.: Vissza. Nagyon is. Mind Sanghajba, mind Kínába. Rengeteg felfedezni való van abban az országban, és kevés barátságosabb, érdeklődőbb néppel találkoztam eddig.

Fotók: Bella Noell, Both Róbert, Shanghai Theatre Academy

Bejegyezte: Harudo11