2018. szeptember 10., hétfő

Mégsem tűnt el, mint a kámfor






Egyszer volt, hol nem volt, Kína Jiangxi tartományában volt egy csodálatos kámforfa-erdő. A fák emberemlékezet óta álltak ott, úgy hírlik, hogy néhányuk kora a kétezer évet is meghaladta, tehát öregebbek voltak a birodalom első uralkodójánál. A fák élőlények, mi több, a taoista hiedelmek szerint egyedi lélekkel és szellemmel bíró teremtmények. A régi korok emberei is szívesen osztoztak a társaságukban, számos méltóságteljesen omladozó sokszáz éves épület tanúsította ezt a területen. Azonban a időtlennek tűnő nyugalomra váratlanul nagy veszély leselkedett.

Történt eközben, hogy egy helyi fiatalember elindult szerencsét próbálni, és a 2000-es évek elejére sikeres ingatlanokkal és befektetésekkel foglalkozó vállalkozó lett belőle. Egyik szokásos üzleti útja hazavezette, ahol döbbenten hallotta a hírt: a kámforfa erdő és a környéken található történelmi építmények, közöttük közel ötven 3-500 éves, tehát a Ming- és Qing-dinasztia korából származó lakóépület sorsát egy kormányzati döntés megpecsételte, rövidesen a térségbe épülő gát által felduzzasztott víztől borítva az enyészeté lesznek.


 

 

Fotók: Zhang Li Jun


Az ifjú vállalkozó, Ma Dadong számára ez elképzelhetetlen és elfogadhatatlan volt, így hát akcióba lendült a megmentésükért. De hát mégsem lehet egy egész erdőt meg egy csomó épületet egyszerűen arrébb vinni! Nem? Dehogynem! Bármilyen elképesztően is hangzik, Ma Dadong pontosan ezt csinálta, ráadásul egy tízéves mentési projektet dolgozott ki, melyben botanikusok, mérnökök, kézművesek, ősi kínai építészeti technológiák szakértőinek tudására támaszkodott.

Az ötven épületet építőkövekre és a faszerkezeteiket elemekre bontotta szét az a több mint 200 munkás, akit a mentési projekt során alkalmaztak, ez építményenként átlagosan 100 ezer darabot jelentett. Mindegyiket katalogizálták, majd egy sanghaji raktárba szállították, ahol immár biztonságban várakoztak jövőbeli sorsukra.



Fotó: Photographer: Zhang Li Jun


Azonban az erdő még veszélyben volt, és a megmentése Ma Dadong számára éppen olyan fontos volt, mint a házaké. Azonban nem aprócska facsemetékről volt szó, hiszen nem ritkán 30 méter magasra is nyúltak a fák, a legméretesebbek pedig 50 tonnát is nyomtak. Külön nehézséget okozott, hogy a méreteik ellenére meglehetősen törékenyek voltak, ráadásul a gyökerek csak rövid ideig maradhattak a földből kiásva. Az erdő új lakóhelye 800 kilométerrel távolabb, Sanghaj közelében lett kijelölve. A fákat villámgyorsan kellett szállítani, és erre leginkább éjszaka nyílott lehetőség. Szinte elképzelhetetlen, hogy a nagyjából 10 ezer fa kiásása, elszállítása és újraültetése milyen hatalmas logisztikai tervezőmunkát igényelt. Azonban mindegyik megérkezett az új lakóhelyére, ahol egy hároméves ápolási folyamat segítette az új helyhez való alkalmazkodásukat. Mi sem bizonyítja jobban ennek a hihetetlen vállalkozásnak a sikerét, mint az, hogy a fák 80 százaléka túlélte az áttelepítést.

Ma Dadong megtette, ami tőle telt, sőt, még talán többet is. A raktárakban pihenő, szétbontott épületek jövőjéhez életképes, az újjáépítésüket és a majdani fenntartásukat finanszírozható elgondolásokra volt szükség. Bár valójában a raktárban való pihenésről szó sem volt, mert a helyszín rövidesen inkább egy sokprofilú műhelyre kezdett hasonlítani, amelyet szakemberek népesítettek be. Konzerválták és restaurálták az egyes alkotóelemeket, miközben tanulmányozták és újratanulták a hajdani, szögeket és csavarokat nélkülöző építészeti megoldásokat. A kézművesek gondjaikba vették a hajdani épületek megmaradt ajtóit, ablakait, díszítőelemeit, amely házanként 350-500 elemet is jelentett, és a tradícionális díszítmények megóvása közben a modern funkciókkal való összesimításukat is igyekeztek végiggondolni. Az egyes építmények "összelegózása" nagyjából három évig tartó újabb projektet jelentett.





Fotók: Photographer: Zhang Li Jun



Fotó: Aman

Ma Dadong 2009-ben fordult az orosz Vladislav Doronin tulajdonában álló Aman szállodalánchoz, akik kapva kaptak a lehetőségen. Az első Aman Resort 1988-ban nyílt meg Phuketben, Thaiföldön, a brandet 2014-ben vásárolta meg Doronin. Azóta már 31 ingatlana van, melyek közül további három szintén Kínában található. Hozzá kapcsolódó érdekesség, hogy Doronin az egyetlen, aki rá tudta venni Zaha Hadid építészt egy magánház tervezésére, melyet a világhírű építész az ő számára készített 2011-ben. Az extravagáns épület egy Moszkva melletti erdőben található.

"Tisztában voltam azzal, hogy a történelmünk megőrzésének és ünneplésének az az egyetlen módja, ha új életet és értelmet adunk az ősi otthonoknak, és hagyjuk, hogy a szent fák körülvegyék őket, hogy a megújult szellemben életre keltsék azokat." - mondta Ma. "A díszes kőfaragványokhoz és az általuk elmondott történetekhez hasonlóan ez a nagyratörő projekt is mesélni fog a következő nemzedékeknek, és táplálni fogja a reményeiket, valamint a jövővel szembeni elvárásaikat."



Fotó: Sui Sicong / www.suisicong.com



Fotó: Aman

Az ötven régi épületből mai luxusigényeket kielégítő szálláshelyek kialakítására az ausztrál Kerry Hill építészt kérték fel, aki természetes anyagok (bambusz, fa, kő) felhasználásával minimalista belső tereket álmodott összesen 26 épülethez.  Ezek közül 13 lakosztály a természetes színek palettájával egészíti ki az eredeti építőanyagokat. További 12 villát magántulajdonosok számára értékesítenek, amelyekhez kívülről láthatatlan földalatti építmények járulnak, melyek között borospince éppúgy található, mint mozi vagy edzőterem. Az utolsó építmény egy kulturális központ, amelyet a Sichuanból származó értékes nanmu fával borítottak. A központban a komplexum vendégei számára kézműves foglalkozásokat, kalligráfia-oktatást tartanak, de tradicionális tea- és füstölő szertartáson vagy kínai opera előadásokon is részt vehetnek.

Az egyes építmények díszítményei, amelyek nagy részét a restauráláskor tárták fel, árulkodnak a hajdan bennük lakók foglalkozásáról évszázadokig visszamenően. Az újraépítéskor változatlanul megőrizték az épületek eredeti homlokzatait és a belső udvarok elrendezéseit. Viszont megnövelték a járások mentén az ablakfelületeket, hogy több természetes fényt kapjanak a belső terek, valamint a tartóoszlopok számának csökkentésével is nagyobb tereket nyertek. Az egyes házakhoz új szárnyak is kapcsolódnak, így nyílt lehetőség több hálószoba kialakítására. A 26 történelmi épület mellett további 24 új építménnyel növelték az üdülési központ kapacitását. Ezek az épületek külső megjelenésükben és belsőépítészetük stílusában teljes mértékben alkalmazkodnak a hagyományos épületekhez.

Az üdülőhely nem teljesen zárt, mivel számos olyan szolgáltatást is kínál, amely a nyilvánosság számára is elérhető, ilyenek a rendezvényterem, az uszoda, a spa és a kínai orvosláson alapuló kezelések, vagy a számos specialitást kínáló éttermek is. 

Az ötcsillagos Amanyangyun 2018. januárjában nyitotta meg kapuit, 45 percnyi autóútra Sanghajtól. Benoit Amado, a resort igazgatója elmondta, hogy a legöregebb áttelepített fa, a maga tekintélyes, 16 méteres magasságával az üdülőhely "sarokköve" lett. Minden érkező vendéget megkérnek, hogy az üdvözlési ceremónia keretében locsolja meg a "Császárfát". A gesztus mélyebb értelme, hogy összeköttetés teremtődjön Kína gazdag múltja és a jelenkor kihívásai között. 

Végezetül meg kell említeni, hogy ehhez a rendkívüli történethez ismét Rain vezetett el bennünket, aki nem késlekedett felfedezni az Amanyangyunt, és őszinte csodálatának hangot (és képet) is adott az Instagramján. Nem tudunk mást tenni, mint hogy osztozunk vele a csodálatban.



Írta: Harudo11
Forrás: Bloomberg / De Zeen



















Fotók és videü: De Zeen



Írta: Harudo11



































































2016. november 15., kedd

Mágikus kezek a Művészetek Palotájában - Lang Lang koncertjének margójára



Sosem gondoltam volna, hogy az a bizonyos The Cat Concerto című Oscar-díjas Tom és Jerry epizód, amelyben a két főhős Liszt 2. magyar rapszódiájának előadása közben folytat ádáz küzdelmet, titkos küldetést is teljesített: ugyanis Senjangban egy kétéves kínai kisfiú ezt nézve hallott először nyugati zenét, és a rajzfilm felkeltette a zongorázás iránti vágyát. Azt hiszem, hogy nem lehetünk elég hálásak Tomnak és Jerrynek. No meg Liszt Ferencnek, akinek zenéje megérintette a kisgyermek lelkét.






Lang Lang ezért már három évesen elkezdett zongorázni tanulni, és kilenc éves volt, amikor sikeresen teljesítette a pekingi Központi Zeneakadémia felvételijét. Pályafutását áttekinti a Művészetek Palotája által kiadott műsorfüzet is, amely Lang Lang második budapesti koncertje alkalmából készült. A rövid ismertető írója, Szabó Ferenc János remek munkát végzett, mert a szövegen úgy süt át a saját lelkesedése,  hogy ugyanakkor a konformista koncertlátogató közönség számára is elfogadhatóvá teszi a zongoraművész "furcsaságait".

Lang Lang 2016. november 14-i fellépését itthon is megelőzte a híre, mely az ő esetében nemcsak arról szólt, hogy korunk egyik legvirtuózabb zongoraművészét köszönthetjük a színpadon, hanem valamiféle "fenegyereket" is, a pódium különös vagányát.

Mert Lang Lang nem sokat ad azokra a viselkedési vaskalaposságokra, amelyek egy "szomorúzenészre" hagyományozódtak. Szabadon közlekedik az egymástól legtávolabb álló műfajok és előadóművészi területek, tevékenységek között, miközben elegáns lazasággal éli egy globális kortárs sztár életét. Otthonosan mozog a filmzenében, a videojátékok vagy akár a popzene világában, így láthattuk már zenés videóban rockzenei átiratot játszani a 2 Cellos duóval, és mivel magazinunk a koreai énekes-táncos-színész Rain inspirációjára született, külön ki kell emelnünk kettőjük idei zenei együttműködését, amely során Lang Lang zongorakíséretével énekelte Rain a How to Avoid the Sun című dalát. (Csak érdekességként megemlítjük, hogy ez dal így már egészen különös karriert futott be, hiszen néhány évvel ezelőtt Rain és Jan Vogler közös koncertjén a drezdai Semperoperben is felcsendült a világhírű csellóművész közreműködésével.)

Lang Lang ugyanakkor figyelmet és anyagi erőket fordít a tehetséggondozásra is, nemzetközi alapítványát, a Lang Lang International Music Foundationt a Grammy és az Unicef támogatásával hozta létre. 





Ez a sokszínű előkép éppen elegendő volt ahhoz, hogy Budapesten is telt házas közönség várja nagy érdeklődéssel Lang Lang fellépését, melynek magas jegyárai is exkluzivitást sugároztak. A Művészetek Palotájának koncertterme zsúfolásig megtelt vájt fülű zenerajongókkal és kíváncsi érdeklődőkkel, akiknek magyar táborába számtalan nemzet képviselői keveredtek, köztük természetesen szép számmal büszke kínaiak és más távol-keletiek is. 

Az elcsendesedő terem színpadára egy rendkívül jóképű, csinos fiatalember lépett be, hiszen Lang Lang még csak 34 éves. Köszönésében a meghajlás mellé elegáns gesztusok társultak, melyekben érzékelhető volt, hogy pontosan ismeretében van a róla kialakult (vagy tudatosan kialakított) képnek.

Azonban egy zongoraművész nem a külsőségekkel nyer csatát, tehát lássuk a teljesítményt.

Az est nyitó zeneműveként Debussy Balladáját választotta, melyet úgy kezdett el játszani, hogy rejtélynek tűnt, vajon mitől szólalt meg a hangszer, hiszen szinte nem is érintette a billentyűket. A szláv ballada leheletfinom felvezető futamai után, melyek Debussy érzéki benyomásait közvetítették utazásainak élményeiről, valami nagyon különös dolog történt: Lang Lang keze alatt a zongora elkezdett énekelni - soha nem hallottam még Debussy zenéjét így megszólalni. Tulajdonképpen ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy Lang Lang megnyerje magának a közönséget.

Pedig a Ballada csak egy könnyed előjátéka volt az est leghangsúlyosabb darabjának, Liszt Ferenc H-moll szonátájának. Liszt mindig grandiózus, amely lenyűgözi az embert, de bizonyos értelemben éppen a technikai túlhajtottság és a romantikus túlfűtöttség sokszor távolságot is keletkeztet a zeneszerző és a mai hallgatóság érzésvilága között. Lang Lang azonban nem tett kevesebbet, mint hogy Liszt Ferencet kortárs zeneszerzővé avatta és így mutatta meg nekünk. Az ő interpretációjában a virtuozitás a darab természetes velejárója lett, és mint egy ilyen eleve létező adottság, rögtön a háttérbe is került. Mert a lényeg az első két leütött hangban volt: komor és szinte rémült szívdobbanásokat hallottunk, melyek többször visszatérő alaplüktetése egységbe rendezte azt a szertefutó érzelmi áradást, amelyet a Szonáta magába ölel. Lang Lang eggyé válása a zeneszerző belső világával nehezen írható le az általában használt jelzőkkel. Lehet, hogy sokaknak megbotránkoztató, de Lang Lang talán jóváhagyóan bólogatna, ha azt hallaná, hogy érzékeny játékában a selymesség lágyságával remekül összefér valamiféle acélosság, a futamai időnként a kínai szuperexpresszek sebességével robognak, melyek ablakaiból az utazók nagyon is mai örömökkel és fájdalmakkal tekintenek kifelé, és ennek megfelelően vívják belső harcaikat a klaviatúrával, simogatva, dédelgetve, megpöccintve, rápaskolva, vagy akár kíméletlenül ütlegelve azt. 





Lang Lang titka éppen ezért nem a technikai fölényében keresendő, bár azzal kétségkívül a világ vezető szólistái közé tartozik. A rendkívülisége inkább abban a szemléletben érhető tetten, amellyel a zeneműveket értelmezi. Fesztelen könnyedséggel föléjük hajolva fújja le róluk a rájuk ülepedett port. A kánonnál sokkal fontosabb számára a "szellemidézés", hogy kicsit tréfás kontextusban használjam ezt a szót, mivel Lang Lang abban a szellemben idézi meg a korábban élt elődöket, ahogyan talán ők is megszólalnának, ha ma élnének. Így már nem is olyan különös, hogy a komolyzenei színpadon olyan áthallások részesei leszünk, melyek akár a rockzenéből is eredhetnek. Mivel Lang Lang birtokolja az egyéb zenei világokat is, és előítéletek, ellenérzések nélkül teszi saját előadói munkásságának részesévé azokat, így ennek következtében mi is élvezőivé válhatunk a zenei gondolkodásmódjának, mely elfogulatlanul nyitott, merész és gazdag. Az est tanúsága szerint pedig ez a közönség szívéhez vezető út is, mely nem tesz engedményt a minőség terén, egy pillanatig sem válik kommersszé, de vitalizálja a megkövesedésre hajlamos értelmezési berögződéseket.

Lang Lang az est második felében egy ibériai körutazásra invitált meg bennünket. Albéniz Spanyol szvitjének tájegységi tételeit úgy mutatta fel, mint egy-egy különösre csiszolt, felragyogó gyémántot: a lírai, a játékos, vagy éppen kirobbanó életerejű darabok sorába úgy feledkezhettünk bele, hogy közben a néptáncok táncok maradtak, szinte láthatóvá téve a táncosok mozgásait. Egészen kivételes élmény volt azt megfigyelni, hogy a latin érzésvilág hogyan rezonál egy attól látszatra nagyon eltérő, keleti kultúrában nevelkedett emberben, de Lang Langtól sem a tüzes szenvedélyesség, sem a mély érzelmesség nem áll távol.

Érdekes volt érzékelni közben Lang Lang emberi habitusát is, mert a közönség egy kisebb csoportja talán nem a klasszikus koncerteket látogatók köréből került ki, és így váratlanul beletapsoltak a tételek sorába. Lang Lang első alkalommal olyan mély tisztelettel kezelte ezt a meglepő fordulatot, hogy azzal megmentette a közönséget. Bár néhányan még így is maradtak, akik a következő alkalommal a legrosszabb pillanatban zavarták meg őt, és ezt óhatatlanul le is reagálta egy ösztönös összerándulással, de a zene ennek ellenére hibátlanul szólalt meg.

A bármiféle hangszeren játszó ember látványa mindig rabul ejti az emberi képességekre rácsodálkozókat, hiszen a hangszerek önmagukban csak tárgyak, melyek az őket megszólaltató ember belső érzelmeire tudnak rezonálni, és szólalnak meg varázslatosan vagy éppen elviselhetetlenül hamisan. Bár ma már hallgathatunk (gép)zenét otthon is, főként azért járunk koncertekre, hogy az akusztikus, valós idejű zenei élményen túl részesei lehessünk ennek a csodának is, amikor az emberi test átlényegül a lélek és a zene kiáradásának szolgálójává. Az egyéni variánsok számtalanok, ki befelé révedővé, ki visszafogottá, ki túlmozgásossá, sokszor akár komikussá is válik ebben a folyamatban. Lang Langot figyelve valami olyat láthatunk, amit egyszerűen szépségként lehet a legtalálóbban leírni, különösen a kezek szépségeként. A kezek játéka ugyan evidencia a zenészek, különösen a zongoristák esetében, de Lang Lang kezei táncolnak és erőtereket képeznek, festenek a levegőbe, játszanak a szünetekkel,  a számukra felszabaduló időkben sokszor reflektálnak az éppen játszó másik kézre.


 



A körülöttem ülők között volt, akit ez eleinte halk nevetésre késztetett, talán kissé színpadiasnak érezte a látványt, mint ahogyan azt a programfüzetben leírtak szerint sokan hatásvadásznak és így gyerekesnek ítélnek vele kapcsolatban. Pedig Lang Lang nem tesz mást, mint amit a keleti előadóművészek esetében sokadmagammal egyfolytában csodálunk: mivel a kéz tudatosan a lelki kifinomultság kifejeződése, ezért gondos figyelmet élvez egy táncos, énekes vagy színész esetében, tehát Lang Lang számára is. Így meglehet, hogy Lang Lang kézmozdulatai nem minden esetben pusztán ösztönösek, hanem tudatosan is elgondoltak. Ám mivel mindig szívből fakadóak, ezért az esetleges "megkomponáltság" semmit sem von le annak értékéből, hogy a zenélő ember az ő esetében az előbb említett szépség vizuális élményét is nyújtja, személyes fokmérőm szerint a teátrálissá válás túlkapásai nélkül. Azonban mindezzel együtt Lang Lang olyannyira fesztelen a színpadon, hogy abba még az is belefért, hogy váratlanul előhúzzon egy szemcseppes fiolát, és azt két zongoradarab között használatba vegye - bár bizonyára a szünetben is lett volna erre lehetősége. De mint már írtuk, Lang Langtól a csibészes vagányság sem áll messze, ez ennek is ékes bizonyítéka volt.


 



Granados Goyescas című zeneművének két különböző hangulatú tételével már a komolyzene népszerűvé vált darabjainak területére tettünk kirándulást, mely jócskán teret engedett a dallamosság érvényesítése mellett Lang Lang virtuozitásának további csillogtatására is.

A záródarab Manuel de Falla balettzenéjének rituális Tűztánca (Danza ritual del fuego) volt, amellyel - mintegy összegezve mindazt, amit az eddigiekben leírtunk - Lang Lang végleg felrobbantotta a koncerttermet. Álló közönség ünnepelte dübörgő tapssal, mely három vagy négy ráadásra ösztönözte őt. Ebben a hosszú búcsúzásban Lang Lang már játszott, és nemcsak a zongorán, hanem a közönséggel is. Kedves volt és bohókás, aki örömmel és tréfálkozva tett eleget a közönség kívánalmainak, viccesen a zongoraszékre pattanva az újabb és újabb ismétlésekhez.

Az ováció nem véget ért, hanem átfordult egy komolyzenei koncertteremben ritkán látott eseménybe. Lang Lang pacsizni kezdett az első sorokban állókkal, majd mosolyogva autogramot osztogatott a köréje gyülekező egyre nagyobb sokaságnak, a gyerekekkel pedig bájos közös fotók készítésére is rávehető volt. A fél óránál is tovább tartó, egyre bensőségesebbé váló hangulatba már vele folytatott angol és kínai nyelvű párbeszédek is elegyedtek, egy-egy intermezzóként pedig a jelenlévő diplomáciai és magyar zenei nagyságok gratulációi, akik kénytelenek voltak az ifjú sztárt a közönségesemény közben a színpadon felkeresni.

Sokan ezt az egyszerre mosolyogtató és szívet melengető képet vittük magunkkal róla, és mihamarabb visszavárjuk Lang Langot a magyar színpadokra.


 



A Művészetek Palotájának programfüzetéből egy fotó Lang Lang aláírásával





Írta: Harudo11

A fényképek forrása: 
pillanatfelvételek Lang Lang koncertvideóiből
 és Művészetek Palotája programfüzet,
a helyszíni képeket a bejegyzés írója készítette















































2015. július 6., hétfő

Keresztutak - Gergye Krisztián: E. SCH. EROTO




Egy megsemmisítő élmény


Nem volt teljesen független a táncos iránti kíváncsiságomtól, amiért 2008-ban beneveztünk a Természetes Vészek Kollektíva buszos utazására, a 'Halál Tours'-ra, melynek több városi megállója közül az utolsó a MU Színházba vezetett. A Pre-Actio című előadás a címére is rímelve leginkább akció-színházként írható le, mely nem annyira előttünk, nézők előtt játszódott, hanem inkább velünk, mint résztvevőkkel esett meg. Eltekintve most az előadás sokrétű gondolatiságának ismertetésétől, csak egy mozzanatot emelnék ki. Egy öngyilkos merénylő életének utolsó negyven percében osztoztunk.

Pre-Actio. Jókúti György fotói (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)
Miközben sokadmagunkkal tébláboltunk egy félhomályos teremben és nézegettük a talpunk alatt szanaszét szórva heverő, nevekkel ellátott arcképeket, a különböző személyes tárgyakat, melyek egy tragikus esemény mementóiként sokkoltak jelenlétükkel, a terem közepén lévő dobogó oldalán digitális kijelzők számolták visszafelé a könyörtelenül múló időt, a padló síkjával megegyezően elhelyezett, asztalszerű kivetítőkön keresztül pedig egy ember rituális készülődését kísérhettük figyelemmel, bár nem tudhattuk pontosan, hogy mire is készül. A tömeg, amelynek részét képeztük, ugyanúgy mozgott a teremben, mint bárhol a város terein, utcáin. Ebben az arctalan hullámzásban nem is a szemünk, sokkalta inkább egy sokadik érzékszervünk jelezte a változást: a figyelmünket magához vonzotta egy mozdulatlan alak, aki mintha csak egy lett volna közülünk, de mégsem, hiszen az előbb az ő rituáléját szemléltük. Most közöttünk állt, ugyanúgy hátizsákosan, hétköznapiasan, mint bármelyikünk, csak a belőle áradó feszültség volt eltérő, valamint az, hogy épp mint a születés pillanatában, anyaszült meztelen volt. Felkúszott a dobogóra, és kezdetét vette a haláltánc. A csupasz emberi test a félelem és az elszántság szorításának vergődéséből kiküzdve magát lassan ünneplőbe öltözött, melynek első lépéseként magára erősítette a robbanóanyagot. A kín görcsei átlényegültek a visszavonhatatlanság nyugalmába. A dobogón a reflektorfényben álló ember készen állt a végső mozdulatra, mi pedig ott álltunk a közelében. A kioldás néma pillanatában a terem sötétbe borult, a merénylő egyszerűen eltűnt, mi pedig ott maradtunk - kvázi felrobbantva. Az öngyilkos merénylőt Gergye Krisztián testesítette meg, és aki ott jelen volt, az soha nem fogja elfelejteni azt a koncentrált mélységet, amelybe magával rántott mindannyiunkat.



Távol és mégis közel


Indonézia sajátos művészete szinte mindenkire elementáris hatást gyakorol, aki csak érintkezésbe kerül vele. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a meghatározó színházi alkotóknak, zenészeknek, képzőművészeknek a nevét, akik életművére döntő befolyást tett az indonéz zene, a színjátszás vagy a kifinomult kézművesség. Antonin Artaud gondolkodását teljességgel átformálta egy balinéz színház előadásának élménye, Eugenio Barba társulatának, az Odin Theatretnek a színészei pedig szinte hazajártak Bali szigetére, ahol elmélyedtek a helyi színjátszás hagyományaiba. A könnyűzenében jártasabbaknak elég talán Mike Oldfield nevét ideidéznem, zenéit, többek közt a Tubular Bells albumot is átjárják a gamelán hangjai.


 
Egy magyar fiatalember sem járt másként, amikor 1996-ban beiratkozott Bagus Kentus Norontako táncművész indonéz tánckurzusára, aki a Yogyakartai Szultánátusból érkezett Budapestre. A tanfolyam következményeként tagja lett a Norontako Jávai Tánccsoportnak, majd rövidesen állandó fellépőként láthattuk, mint jávai táncost a hazai indonéz kulturális és követségi eseményeken.

Egy kis közjáték után, melyet a klasszikus balett és a modern tánc technikáinak elsajátításával töltött, 1998-ban elnyerte a Darmasisswa-ösztöndíjat, és egy évre Yogyakartába utazott Jáva szigetére. Az Institut Seni Indonesia Jávai Művészetek Intézetének hallgatójaként a tradicionális jávai táncok világában mélyedt el. Szorgalma határtalan, hivatalos tanulmányai mellett saját finanszírozásban további magánintézményekbe járt, ahol neves tanárok olyan speciális táncstílusokba vezették be, mint a kifinomult férfi és női stílus, vagy a Menak stílus. Tehetségének és felkészültségének köszönhetően még a kiváltságnak számító Yogyakartai KERATON Szultáni Palota szakrális eseményein is felléphetett. Ez a fiatalember nem más, mint  Gergye Krisztián, aki néhány évvel később a magyar kortárs társ- és színházművészet egyik meghatározó alakja lesz.






A jávai táncok, hasonlóan a világ sok országának táncművészetéhez, két nagy családra oszthatók, az udvari táncokra és a köznép táncaira. Míg az utóbbi inkább vérbő és életteli, addig az udvari tánc a kifinomultságot, az eleganciát képviseli, mely sokszor filozófiai mondandóval társul.

Akárcsak az indonéz Wayang-színház (bábos árnyjáték), a számos táncfajta között jól elkülöníthető maszkos táncok csoportja is erős rokonságban áll a történetmesélés gazdag műfajával. 


A topeng-tánc (maszkos tánc) előadói díszes öltözetükhöz különböző maszkokat viselnek, és a gamelán zenekar kíséretével mesei vagy mitikus történeteket adnak elő. A táncosok a természet erőit, vagy a térségben nagyon népszerű indiai eposzok, a Ramajana és a Mahabharata átiratainak alakjait, mondai királyokat és hősöket jelenítenek meg. A legnépszerűbb történet azonban a 12. századból származó helyi Panji-ciklus, amely Panji herceg és Chandra Kirana hercegnő szerelmét meséli el, akik a szerelem férfi és női istenségének inkarnációi.





Az első írásos feljegyzés egy arany maszkot viselő topeng táncosról a 14. századból származik. A maszkos táncok legfejlettebb formái Bali és Jáva szigetén alakultak ki, de az indonéz szigetcsoport minden térségében megtaláljuk a helyi változatokat. A maszkok rendkívül sokfélék, megkülönböztethetők nemek, foglalkozások, társadalmi státuszok, komoly vagy humoros szereplők, állatok, isteni alakok szerint, és egymástól eltérő, teljes maszkot viseltek a néma szereplők, míg a beszélők félmaszkot hordtak. A maszkos táncok sok esetben beépültek az arisztokraták szórakozásának részét képező udvari táncos színházi előadásokba, melyeket Wayang wong vagy Wayang orang néven "emberi wayang"-nak neveztek, megkülönböztetve őket a bábos árnyszínháztól.





WAYANG TOPENG - Selasa Legen Pujokusuman - Javanese Classical Dance [HD]
http://www.youtube.com/watch?v=2behUKwgG3M

 





"Ember vagyok, szeretem a halált, és szeretem az életet."


Ezt a sort egy 1918-ban nagyon fiatalon, 28 évesen meghalt osztrák festő, Egon Schiele írta Önarckép című versében. Tízéves elismert és sikeres, bár ellenérzésektől és botrányoktól sem mentes festői karrierje, melynek során a bécsi expresszionizmus egyik vezéralakja lett, összetett személyiségének könyörtelen és elfogulatlan vizsgálatából, feltárásából táplálkozik. A béke aranykorát lezáró, háborúba sodródó dekadens világ életérzésében válságba kerül a fejlődésbe, az ember világformáló képességébe vetett hit. A változás megértésére több úton törekedtek, melyek közül kettő különösen jellemző a korra:  az egyik megközelítés a személyiség tudományos és filozófiai eszközökkel történő aprólékos és kíméletlen boncolgatását végezte (mint Freud), a másik a valóságból kivezető, a valóságon túli egység megtalálásának lehetőségét kínáló (l. Steiner) ezoterikus tanok csoportját képezte. Mindkét iránnyal való érintkezés megtalálható Schiele életművében, mely egy óriási, egybefüggő vallomásaként is értelmezhető az önmegismerés, önmegértés szándékának. 


Anya és gyermeke, 1912


Schiele személyes életútjának fő eseményei kényszerítő erővel járulnak hozzá ehhez az önvizsgáló attitűdhöz. A halálhoz és a női nemhez való viszonya gyermekkorának alapélményeiben lel magyarázatot. Míg folyamatosan küzd az anyai szeretetlenség hiányával, 14 éves korában elveszíti a biztos érzelmi támpontot jelentő apát, aki megbomlott elmével hal meg szifiliszben.

Schiele folyamatosan felrúgja a szabályokat, áthágja a normákat, így még szinte gyermekként egyik lánytestvérével még vérfertőző viszony gyanújába is keveredik. Felnövekedve, bár divatos világfiként is meg tud jelenni a nagyvilágban, a belső problémáit tovább hurcolja magával, melyekhez rövidesen anyagi nehézségek társulnak. Élettársi kapcsolatra lép a 17 éves Wally-vel, Klimt egyik modelljével,  és együttélésük során a nő Schiele festészetének egyik alaptémája lesz. 








Kuporgó lány, 1918


A festő ábrázolásaiban azonban nem a nő személyisége dominál, hanem sokkalta inkább Schiele tisztázatlan viszonya a női nemhez, az érzelmekhez és a szexualitás testi viszonyaihoz. Miközben menekül is a szeretkezés élményébe, belevetve magát a testiség örömeibe, a képein a nőket eltávolítja magától, sokszor arctalan, extrém, kicsavart pózokba merevíti, a testábrázolás tabuit figyelmen kívül hagyva veszi őket tüzetesen szemügyre, mellyel egyszerre degradálja szexuális tárggyá az ellenkező nem képviselőit és alacsonyítja le saját vágyait és élményeit. A rútból mégis egyfajta szépség születik, mert a festmények sajátos harmóniája talán akaratlanul is árulkodik a lélek valódi, mély és gyötrő vágyairól. 


Térdelő feleség lehajtott fejjel, 1915


Önarckép



Schiele tájai, városképei mind az ember diszkomfort-érzetéről tanúskodnak. Kitartóan keresi önmaga megértéséhez a kulcsot, saját személyét téve festői munkásságának alanyává. Elképesztő számú, 170 önarcképén végigjárja a különböző lelkiállapotokban történő önvizsgálat útjait, és nem ódzkodik a patologikus grimaszok és gesztusok magára öltésétől sem a szélsőségek tanulmányozása érdekében.

A műtermébe bejáró utcagyerekekről készíti el legnagyobb botrányt okozó képsorozatát, melyért börtönbüntetésre ítélik, pedofíliaként értelmezve azokat. A képeken a gyermekek sokszor öregedő, ráncos testekkel, közönyös tekintettel néznek ránk, így a festmények mégis sokkalta inkább vallanak a lét és az elmúlás könyörtelenségéről, mintsem beteges hajlamokról. Schiele nem rendült meg különösebben a büntetéstől, sőt,  dokumentarista hűséggel tolmácsolta rajzaiban a 24 napos elzártsága során támadt érzéseit.









Wally Neuzil

Együttélése Wally-vel kurtán-fucsán ért véget, amikor rövid ismeretség után úgy döntött, hogy feleségül veszi a középosztálybeli, protestáns Edith Harmsot. A lány szüleinek tiltakozása ellenére azon a napon tartották az esküvőt, mely éppen Schiele szüleinek házasságkötési dátuma volt. Bár Schiele talán azt remélte, hogy mindkét nőt meg tudja tartani, Wally azonnal elhagyta és külföldre ment hadiápolónak, ahol két évvel később skarlátban meghalt. 





Család, 1918
Schiele az esküvője utáni harmadik napon katonai behívót kapott. Prágába rendelték, ahová követte a felesége is. Hírének és tehetsége elismertségének köszönhetően a két évig tartó katonai szolgálat közben sem zárták el az alkotás lehetőségétől.

Visszatérve Bécsbe, 1918-ban végre felcsillant előtte a pályájára koncentrálás és a harmonikus családi élet reménye. Felesége gyermekáldás elé nézett, azonban a terhességének hatodik hónapjában elragadta az Európában dúló spanyolnátha-járvány, amely Schielét sem kímélte, ő három nappal később követte feleségét és gyermekét. 

Utolsó és befejezetlen festményén, amely talán a vágyott harmónia állapotot előlegezte, a festő kérdő tekintete mégis ránk szegeződik, mintha csak tőlünk várná az élet értelmének kérdésére a választ.






Keresztutak


Fotó: Dusa Gábor

Már 14 éve annak, hogy a legjobb táncos díjával jutalmazták egy szólótánc előadóját Budapesten, a  VIII. Alternatív Színházi Szemlén. Ez az előadás számomra minden megtekintéskor egyre elevenebb, és sorban lebomló héjai alatt újabb és újabb rétegek tárulnak fel minden egyes alkalommal. A táncos, aki a színpadra álmodta és életre is hívta  ezt a különleges jelenséget, ugyancsak Gergye Krisztián. A címben Egon Schielére vonatkozó utalás szerepel, a tánc pedig eltéveszthetetlenül merít a jávai táncok világából.

Gergye Krisztián akkor már elindult a kortárs táncművészet birtokba vétele és saját, önálló arculatának formálása útján. Azonban az őt égető kérdések színpadi megfogalmazásához a talán leginkább birtokolt jávai tánckultúra állt rendelkezésére, amely a maga eredeti formájában alkalmatlan volt arra, hogy az aktuális gondolatok hordozójává váljon. De Gergye elég bátor volt ahhoz, hogy megtegyen egy olyan lépést, amellyel a tradiciók által kötött mozdulatokat felszabadította, és kreatív újrafogalmazással egy sajátos kortárs táncot hozott létre. Ő maga ars poeticájában így fogalmaz erről:





"... a tánc formanyelve révén azoknak a belső, eredendően ösztönös mélység-lényeknek (szerep-személyiségek) az elhívása, melyek gyakran csak elnyomva vagy túlzott uralommal, de mindenképpen befolyásolják életünket. Ezen lények felélesztése, az önmagunkkal való, hazugság nélküli kommunikáció elsődleges feltételei, és lehetősége az egyre mélyebbre vezető személyiség-rétegeink megértésének és elfogadásának. A tradicionális jávai filozófia szerint a tánc olyan "isteni" karaktereket elevenít meg, melyek puszta jelenlétükkel közvetíteni képesek az emberi lét értelmét, az ideális emberi létezést. Ezek a lények a szemlélődők számára viszonyulási lehetőségek, meditációs objektumok, melyek tanító, irányadó jelentőségűek lehetnek az ember életében. Míg a néző elsősorban a meditáció szemlélője, addig a táncos (a meditáló) elveszítve személyiségének dominanciáját, magának az isteni lénynek az "edénye" kell, hogy legyen.

A tradicionális jávai tánc az emberi, "civil" érzelmek visszaszorításával ad lehetőséget az isteni idea figurájának megjelenüléséhez. A kortárs jávai tánc formanyelve azonban a legmélyünkben lakozó, elfojtott vágyak, titkos emóciók felszínre hozatalából építkezik.
A jávai tánc sajátos meditációja maga a középút. Az, hogy mennyire tudok belehelyezkedni, tökéletesen megmutatja emberi hibáimat.

A kortárs viszont, a legszélsőségesebb létállapotaimra mutat rá. Azok kiélése és megtapasztalása ad viszonyulási lehetőséget a középpont harmóniájához."

A táncos - azaz az individuum - szerepének ez a hangsúlyeltolódása nagyon is rímel Schiele problematikájára. Ahogyan Schiele festőként vizsgálta saját lényiségét, Gergye ugyanazzal az indíttatással fordul a maga személyiségének táncban megnyilvánuló feltérképezése felé. Schiele egyszerre lesz gondolati inspiráció és megmozdított vizuális valóság. A látvány ugyan rímel a festményekre, de a felfedezőút magában a táncosban történik. Ugyancsak Gergye Krisztián szavai erről:
„Schiele képei számomra önfelismerések. „Mintha ferde tükrök." saját belső éneim titkos analógiái. Magamban keresve portréit alkotom meg önarcképemet. (…) 

Mozdulatlan lények. Táncolnak. Merev, görcsös, csontos vágyak és gesztusok. Őszinteségük nem vád, nem támadás. Csak felismerés és önvállalás." 

Fotó: Dusa Gábor
A kortárs tánccal ötvöződött jávai maszkos tánc pedig kiváló lehetőséget biztosít ahhoz, hogy szinte egyidejűleg legyen jelen a színpadon, vagyis inkább pillanatok alatt váltakozóan, egymásba alakulóan mutatkozzon meg a bennünk élő anima és animus, azaz a férfiban élő nő és a nőben élő férfi. Jung szerint a nemiségünket meghatározó tudatos, domináns fél mellett az alárendelt, tudattalanban létező fél választja ki pontos iránytűként a hozzánk illő társat. Gergye előadásában mindvégig jelen van ez a kifordítom-befordítom játék, összecserélődnek a frontok, az elöl nem ellentéte, csak inverze a hátulnak, a színpadon egyedül jelenlévő test így személyesíti meg a benne élő két lénytagot. 

A férfi és a női lélek önmagában is sokarcú, mindkettő küzd a maga kiteljesedéséért. Gergye kitekeredett mozdulataiban Schiele alakjai köszönnek vissza, míg a jávai maszktánc frontális megfordítása kellő groteszkséget kölcsönöz a hol erotikusan kihívó, hol primér testi vágyakra utaló, hol finom lelki rezdülésekben megnyilvánuló gazdag tartománynak. A test nemcsak hordozója és kifejezője, de börtöne is lehet a beléje zárt léleknek, a táncos alakja időnként élő felkiáltójellé változva fejezi ki ezt az állapotot, mely önmagára mutatva kétségbeesett erőfeszítéssel járó mutatványként próbálja meg felszámolni vagy talán szublimálni a  csont-izom-bőr test-komplexum fizikai megváltoztathatatlanságát.









A táncos egyszerre valóságos lény és irracionális, megelevenedett festményalak, amelyen még rajta vannak az ecsetnyomok, mintha éppen most lépett volna ki a vászon két dimenziójából abba a térbe, melyben a vér és kéj egyaránt vörös színét idéző fénypászma vezet ahhoz a ponthoz, ahol testünk primér ösztönisége kulturálisan kódolható "csomagolást" nyer. A férfilábakra húzott szajhás fekete harisnyák bebújnak az elegáns ruha alá, és elővarázsolódik a legéteribb nőiség. A gesztusok pedig folyamatosan a fejre mutatnak, talán azt jelezve, hogy mindezzel a tudatnak kell megbirkóznia? Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt érzékelteti a széttöredező mozgássor, melyben pillanatonként váltakozva néz velünk farkasszemet a férfi és a női lény, miközben a test egy elhasznált játékbabához válik hasonlatossá, melynek már horrorisztikusan kicsavarodott minden egyes testrésze.


 

Az E. SCH. EROTO ugyan Schiele előtt hajt fejet, de ezt oly módon teszi, hogy mindennél élesebben fókuszál azokra a kérdésekre, amelyekre a könyörtelenül múló idő sem hozta meg a választ.









Gergye Krisztián előadása időn és téren átnyúló kivételes élmény, melyben az egymástól látszólag távol eső világok szervesülnek eggyé, amelybe zökkenőmentesen illeszkedik az a zenei szövet, melyet Schubert, John Cage, Ágens és Marilyn Manson zenéiből szőttek a páratlan látvány méltó hangi hátteréül.





E.SCH. EROTO - Egon Schiele hommage (2001) - Krisztian Gergye
http://www.youtube.com/watch?v=0hyqGJrbSx4






Írta: Harudo11

Forrás:
http://tancelet.hu/tancosok-koreografusok/187-gk-impersonators-gergye-krisztan-tarsulata
Az Önarckép című verset fordította: Kurdi Imre