2015. július 6., hétfő

Keresztutak - Gergye Krisztián: E. SCH. EROTO




Egy megsemmisítő élmény


Nem volt teljesen független a táncos iránti kíváncsiságomtól, amiért 2008-ban beneveztünk a Természetes Vészek Kollektíva buszos utazására, a 'Halál Tours'-ra, melynek több városi megállója közül az utolsó a MU Színházba vezetett. A Pre-Actio című előadás a címére is rímelve leginkább akció-színházként írható le, mely nem annyira előttünk, nézők előtt játszódott, hanem inkább velünk, mint résztvevőkkel esett meg. Eltekintve most az előadás sokrétű gondolatiságának ismertetésétől, csak egy mozzanatot emelnék ki. Egy öngyilkos merénylő életének utolsó negyven percében osztoztunk.

Pre-Actio. Jókúti György fotói (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)
Miközben sokadmagunkkal tébláboltunk egy félhomályos teremben és nézegettük a talpunk alatt szanaszét szórva heverő, nevekkel ellátott arcképeket, a különböző személyes tárgyakat, melyek egy tragikus esemény mementóiként sokkoltak jelenlétükkel, a terem közepén lévő dobogó oldalán digitális kijelzők számolták visszafelé a könyörtelenül múló időt, a padló síkjával megegyezően elhelyezett, asztalszerű kivetítőkön keresztül pedig egy ember rituális készülődését kísérhettük figyelemmel, bár nem tudhattuk pontosan, hogy mire is készül. A tömeg, amelynek részét képeztük, ugyanúgy mozgott a teremben, mint bárhol a város terein, utcáin. Ebben az arctalan hullámzásban nem is a szemünk, sokkalta inkább egy sokadik érzékszervünk jelezte a változást: a figyelmünket magához vonzotta egy mozdulatlan alak, aki mintha csak egy lett volna közülünk, de mégsem, hiszen az előbb az ő rituáléját szemléltük. Most közöttünk állt, ugyanúgy hátizsákosan, hétköznapiasan, mint bármelyikünk, csak a belőle áradó feszültség volt eltérő, valamint az, hogy épp mint a születés pillanatában, anyaszült meztelen volt. Felkúszott a dobogóra, és kezdetét vette a haláltánc. A csupasz emberi test a félelem és az elszántság szorításának vergődéséből kiküzdve magát lassan ünneplőbe öltözött, melynek első lépéseként magára erősítette a robbanóanyagot. A kín görcsei átlényegültek a visszavonhatatlanság nyugalmába. A dobogón a reflektorfényben álló ember készen állt a végső mozdulatra, mi pedig ott álltunk a közelében. A kioldás néma pillanatában a terem sötétbe borult, a merénylő egyszerűen eltűnt, mi pedig ott maradtunk - kvázi felrobbantva. Az öngyilkos merénylőt Gergye Krisztián testesítette meg, és aki ott jelen volt, az soha nem fogja elfelejteni azt a koncentrált mélységet, amelybe magával rántott mindannyiunkat.



Távol és mégis közel


Indonézia sajátos művészete szinte mindenkire elementáris hatást gyakorol, aki csak érintkezésbe kerül vele. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a meghatározó színházi alkotóknak, zenészeknek, képzőművészeknek a nevét, akik életművére döntő befolyást tett az indonéz zene, a színjátszás vagy a kifinomult kézművesség. Antonin Artaud gondolkodását teljességgel átformálta egy balinéz színház előadásának élménye, Eugenio Barba társulatának, az Odin Theatretnek a színészei pedig szinte hazajártak Bali szigetére, ahol elmélyedtek a helyi színjátszás hagyományaiba. A könnyűzenében jártasabbaknak elég talán Mike Oldfield nevét ideidéznem, zenéit, többek közt a Tubular Bells albumot is átjárják a gamelán hangjai.


 
Egy magyar fiatalember sem járt másként, amikor 1996-ban beiratkozott Bagus Kentus Norontako táncművész indonéz tánckurzusára, aki a Yogyakartai Szultánátusból érkezett Budapestre. A tanfolyam következményeként tagja lett a Norontako Jávai Tánccsoportnak, majd rövidesen állandó fellépőként láthattuk, mint jávai táncost a hazai indonéz kulturális és követségi eseményeken.

Egy kis közjáték után, melyet a klasszikus balett és a modern tánc technikáinak elsajátításával töltött, 1998-ban elnyerte a Darmasisswa-ösztöndíjat, és egy évre Yogyakartába utazott Jáva szigetére. Az Institut Seni Indonesia Jávai Művészetek Intézetének hallgatójaként a tradicionális jávai táncok világában mélyedt el. Szorgalma határtalan, hivatalos tanulmányai mellett saját finanszírozásban további magánintézményekbe járt, ahol neves tanárok olyan speciális táncstílusokba vezették be, mint a kifinomult férfi és női stílus, vagy a Menak stílus. Tehetségének és felkészültségének köszönhetően még a kiváltságnak számító Yogyakartai KERATON Szultáni Palota szakrális eseményein is felléphetett. Ez a fiatalember nem más, mint  Gergye Krisztián, aki néhány évvel később a magyar kortárs társ- és színházművészet egyik meghatározó alakja lesz.






A jávai táncok, hasonlóan a világ sok országának táncművészetéhez, két nagy családra oszthatók, az udvari táncokra és a köznép táncaira. Míg az utóbbi inkább vérbő és életteli, addig az udvari tánc a kifinomultságot, az eleganciát képviseli, mely sokszor filozófiai mondandóval társul.

Akárcsak az indonéz Wayang-színház (bábos árnyjáték), a számos táncfajta között jól elkülöníthető maszkos táncok csoportja is erős rokonságban áll a történetmesélés gazdag műfajával. 


A topeng-tánc (maszkos tánc) előadói díszes öltözetükhöz különböző maszkokat viselnek, és a gamelán zenekar kíséretével mesei vagy mitikus történeteket adnak elő. A táncosok a természet erőit, vagy a térségben nagyon népszerű indiai eposzok, a Ramajana és a Mahabharata átiratainak alakjait, mondai királyokat és hősöket jelenítenek meg. A legnépszerűbb történet azonban a 12. századból származó helyi Panji-ciklus, amely Panji herceg és Chandra Kirana hercegnő szerelmét meséli el, akik a szerelem férfi és női istenségének inkarnációi.





Az első írásos feljegyzés egy arany maszkot viselő topeng táncosról a 14. századból származik. A maszkos táncok legfejlettebb formái Bali és Jáva szigetén alakultak ki, de az indonéz szigetcsoport minden térségében megtaláljuk a helyi változatokat. A maszkok rendkívül sokfélék, megkülönböztethetők nemek, foglalkozások, társadalmi státuszok, komoly vagy humoros szereplők, állatok, isteni alakok szerint, és egymástól eltérő, teljes maszkot viseltek a néma szereplők, míg a beszélők félmaszkot hordtak. A maszkos táncok sok esetben beépültek az arisztokraták szórakozásának részét képező udvari táncos színházi előadásokba, melyeket Wayang wong vagy Wayang orang néven "emberi wayang"-nak neveztek, megkülönböztetve őket a bábos árnyszínháztól.





WAYANG TOPENG - Selasa Legen Pujokusuman - Javanese Classical Dance [HD]
http://www.youtube.com/watch?v=2behUKwgG3M

 





"Ember vagyok, szeretem a halált, és szeretem az életet."


Ezt a sort egy 1918-ban nagyon fiatalon, 28 évesen meghalt osztrák festő, Egon Schiele írta Önarckép című versében. Tízéves elismert és sikeres, bár ellenérzésektől és botrányoktól sem mentes festői karrierje, melynek során a bécsi expresszionizmus egyik vezéralakja lett, összetett személyiségének könyörtelen és elfogulatlan vizsgálatából, feltárásából táplálkozik. A béke aranykorát lezáró, háborúba sodródó dekadens világ életérzésében válságba kerül a fejlődésbe, az ember világformáló képességébe vetett hit. A változás megértésére több úton törekedtek, melyek közül kettő különösen jellemző a korra:  az egyik megközelítés a személyiség tudományos és filozófiai eszközökkel történő aprólékos és kíméletlen boncolgatását végezte (mint Freud), a másik a valóságból kivezető, a valóságon túli egység megtalálásának lehetőségét kínáló (l. Steiner) ezoterikus tanok csoportját képezte. Mindkét iránnyal való érintkezés megtalálható Schiele életművében, mely egy óriási, egybefüggő vallomásaként is értelmezhető az önmegismerés, önmegértés szándékának. 


Anya és gyermeke, 1912


Schiele személyes életútjának fő eseményei kényszerítő erővel járulnak hozzá ehhez az önvizsgáló attitűdhöz. A halálhoz és a női nemhez való viszonya gyermekkorának alapélményeiben lel magyarázatot. Míg folyamatosan küzd az anyai szeretetlenség hiányával, 14 éves korában elveszíti a biztos érzelmi támpontot jelentő apát, aki megbomlott elmével hal meg szifiliszben.

Schiele folyamatosan felrúgja a szabályokat, áthágja a normákat, így még szinte gyermekként egyik lánytestvérével még vérfertőző viszony gyanújába is keveredik. Felnövekedve, bár divatos világfiként is meg tud jelenni a nagyvilágban, a belső problémáit tovább hurcolja magával, melyekhez rövidesen anyagi nehézségek társulnak. Élettársi kapcsolatra lép a 17 éves Wally-vel, Klimt egyik modelljével,  és együttélésük során a nő Schiele festészetének egyik alaptémája lesz. 








Kuporgó lány, 1918


A festő ábrázolásaiban azonban nem a nő személyisége dominál, hanem sokkalta inkább Schiele tisztázatlan viszonya a női nemhez, az érzelmekhez és a szexualitás testi viszonyaihoz. Miközben menekül is a szeretkezés élményébe, belevetve magát a testiség örömeibe, a képein a nőket eltávolítja magától, sokszor arctalan, extrém, kicsavart pózokba merevíti, a testábrázolás tabuit figyelmen kívül hagyva veszi őket tüzetesen szemügyre, mellyel egyszerre degradálja szexuális tárggyá az ellenkező nem képviselőit és alacsonyítja le saját vágyait és élményeit. A rútból mégis egyfajta szépség születik, mert a festmények sajátos harmóniája talán akaratlanul is árulkodik a lélek valódi, mély és gyötrő vágyairól. 


Térdelő feleség lehajtott fejjel, 1915


Önarckép



Schiele tájai, városképei mind az ember diszkomfort-érzetéről tanúskodnak. Kitartóan keresi önmaga megértéséhez a kulcsot, saját személyét téve festői munkásságának alanyává. Elképesztő számú, 170 önarcképén végigjárja a különböző lelkiállapotokban történő önvizsgálat útjait, és nem ódzkodik a patologikus grimaszok és gesztusok magára öltésétől sem a szélsőségek tanulmányozása érdekében.

A műtermébe bejáró utcagyerekekről készíti el legnagyobb botrányt okozó képsorozatát, melyért börtönbüntetésre ítélik, pedofíliaként értelmezve azokat. A képeken a gyermekek sokszor öregedő, ráncos testekkel, közönyös tekintettel néznek ránk, így a festmények mégis sokkalta inkább vallanak a lét és az elmúlás könyörtelenségéről, mintsem beteges hajlamokról. Schiele nem rendült meg különösebben a büntetéstől, sőt,  dokumentarista hűséggel tolmácsolta rajzaiban a 24 napos elzártsága során támadt érzéseit.









Wally Neuzil

Együttélése Wally-vel kurtán-fucsán ért véget, amikor rövid ismeretség után úgy döntött, hogy feleségül veszi a középosztálybeli, protestáns Edith Harmsot. A lány szüleinek tiltakozása ellenére azon a napon tartották az esküvőt, mely éppen Schiele szüleinek házasságkötési dátuma volt. Bár Schiele talán azt remélte, hogy mindkét nőt meg tudja tartani, Wally azonnal elhagyta és külföldre ment hadiápolónak, ahol két évvel később skarlátban meghalt. 





Család, 1918
Schiele az esküvője utáni harmadik napon katonai behívót kapott. Prágába rendelték, ahová követte a felesége is. Hírének és tehetsége elismertségének köszönhetően a két évig tartó katonai szolgálat közben sem zárták el az alkotás lehetőségétől.

Visszatérve Bécsbe, 1918-ban végre felcsillant előtte a pályájára koncentrálás és a harmonikus családi élet reménye. Felesége gyermekáldás elé nézett, azonban a terhességének hatodik hónapjában elragadta az Európában dúló spanyolnátha-járvány, amely Schielét sem kímélte, ő három nappal később követte feleségét és gyermekét. 

Utolsó és befejezetlen festményén, amely talán a vágyott harmónia állapotot előlegezte, a festő kérdő tekintete mégis ránk szegeződik, mintha csak tőlünk várná az élet értelmének kérdésére a választ.






Keresztutak


Fotó: Dusa Gábor

Már 14 éve annak, hogy a legjobb táncos díjával jutalmazták egy szólótánc előadóját Budapesten, a  VIII. Alternatív Színházi Szemlén. Ez az előadás számomra minden megtekintéskor egyre elevenebb, és sorban lebomló héjai alatt újabb és újabb rétegek tárulnak fel minden egyes alkalommal. A táncos, aki a színpadra álmodta és életre is hívta  ezt a különleges jelenséget, ugyancsak Gergye Krisztián. A címben Egon Schielére vonatkozó utalás szerepel, a tánc pedig eltéveszthetetlenül merít a jávai táncok világából.

Gergye Krisztián akkor már elindult a kortárs táncművészet birtokba vétele és saját, önálló arculatának formálása útján. Azonban az őt égető kérdések színpadi megfogalmazásához a talán leginkább birtokolt jávai tánckultúra állt rendelkezésére, amely a maga eredeti formájában alkalmatlan volt arra, hogy az aktuális gondolatok hordozójává váljon. De Gergye elég bátor volt ahhoz, hogy megtegyen egy olyan lépést, amellyel a tradiciók által kötött mozdulatokat felszabadította, és kreatív újrafogalmazással egy sajátos kortárs táncot hozott létre. Ő maga ars poeticájában így fogalmaz erről:





"... a tánc formanyelve révén azoknak a belső, eredendően ösztönös mélység-lényeknek (szerep-személyiségek) az elhívása, melyek gyakran csak elnyomva vagy túlzott uralommal, de mindenképpen befolyásolják életünket. Ezen lények felélesztése, az önmagunkkal való, hazugság nélküli kommunikáció elsődleges feltételei, és lehetősége az egyre mélyebbre vezető személyiség-rétegeink megértésének és elfogadásának. A tradicionális jávai filozófia szerint a tánc olyan "isteni" karaktereket elevenít meg, melyek puszta jelenlétükkel közvetíteni képesek az emberi lét értelmét, az ideális emberi létezést. Ezek a lények a szemlélődők számára viszonyulási lehetőségek, meditációs objektumok, melyek tanító, irányadó jelentőségűek lehetnek az ember életében. Míg a néző elsősorban a meditáció szemlélője, addig a táncos (a meditáló) elveszítve személyiségének dominanciáját, magának az isteni lénynek az "edénye" kell, hogy legyen.

A tradicionális jávai tánc az emberi, "civil" érzelmek visszaszorításával ad lehetőséget az isteni idea figurájának megjelenüléséhez. A kortárs jávai tánc formanyelve azonban a legmélyünkben lakozó, elfojtott vágyak, titkos emóciók felszínre hozatalából építkezik.
A jávai tánc sajátos meditációja maga a középút. Az, hogy mennyire tudok belehelyezkedni, tökéletesen megmutatja emberi hibáimat.

A kortárs viszont, a legszélsőségesebb létállapotaimra mutat rá. Azok kiélése és megtapasztalása ad viszonyulási lehetőséget a középpont harmóniájához."

A táncos - azaz az individuum - szerepének ez a hangsúlyeltolódása nagyon is rímel Schiele problematikájára. Ahogyan Schiele festőként vizsgálta saját lényiségét, Gergye ugyanazzal az indíttatással fordul a maga személyiségének táncban megnyilvánuló feltérképezése felé. Schiele egyszerre lesz gondolati inspiráció és megmozdított vizuális valóság. A látvány ugyan rímel a festményekre, de a felfedezőút magában a táncosban történik. Ugyancsak Gergye Krisztián szavai erről:
„Schiele képei számomra önfelismerések. „Mintha ferde tükrök." saját belső éneim titkos analógiái. Magamban keresve portréit alkotom meg önarcképemet. (…) 

Mozdulatlan lények. Táncolnak. Merev, görcsös, csontos vágyak és gesztusok. Őszinteségük nem vád, nem támadás. Csak felismerés és önvállalás." 

Fotó: Dusa Gábor
A kortárs tánccal ötvöződött jávai maszkos tánc pedig kiváló lehetőséget biztosít ahhoz, hogy szinte egyidejűleg legyen jelen a színpadon, vagyis inkább pillanatok alatt váltakozóan, egymásba alakulóan mutatkozzon meg a bennünk élő anima és animus, azaz a férfiban élő nő és a nőben élő férfi. Jung szerint a nemiségünket meghatározó tudatos, domináns fél mellett az alárendelt, tudattalanban létező fél választja ki pontos iránytűként a hozzánk illő társat. Gergye előadásában mindvégig jelen van ez a kifordítom-befordítom játék, összecserélődnek a frontok, az elöl nem ellentéte, csak inverze a hátulnak, a színpadon egyedül jelenlévő test így személyesíti meg a benne élő két lénytagot. 

A férfi és a női lélek önmagában is sokarcú, mindkettő küzd a maga kiteljesedéséért. Gergye kitekeredett mozdulataiban Schiele alakjai köszönnek vissza, míg a jávai maszktánc frontális megfordítása kellő groteszkséget kölcsönöz a hol erotikusan kihívó, hol primér testi vágyakra utaló, hol finom lelki rezdülésekben megnyilvánuló gazdag tartománynak. A test nemcsak hordozója és kifejezője, de börtöne is lehet a beléje zárt léleknek, a táncos alakja időnként élő felkiáltójellé változva fejezi ki ezt az állapotot, mely önmagára mutatva kétségbeesett erőfeszítéssel járó mutatványként próbálja meg felszámolni vagy talán szublimálni a  csont-izom-bőr test-komplexum fizikai megváltoztathatatlanságát.









A táncos egyszerre valóságos lény és irracionális, megelevenedett festményalak, amelyen még rajta vannak az ecsetnyomok, mintha éppen most lépett volna ki a vászon két dimenziójából abba a térbe, melyben a vér és kéj egyaránt vörös színét idéző fénypászma vezet ahhoz a ponthoz, ahol testünk primér ösztönisége kulturálisan kódolható "csomagolást" nyer. A férfilábakra húzott szajhás fekete harisnyák bebújnak az elegáns ruha alá, és elővarázsolódik a legéteribb nőiség. A gesztusok pedig folyamatosan a fejre mutatnak, talán azt jelezve, hogy mindezzel a tudatnak kell megbirkóznia? Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt érzékelteti a széttöredező mozgássor, melyben pillanatonként váltakozva néz velünk farkasszemet a férfi és a női lény, miközben a test egy elhasznált játékbabához válik hasonlatossá, melynek már horrorisztikusan kicsavarodott minden egyes testrésze.


 

Az E. SCH. EROTO ugyan Schiele előtt hajt fejet, de ezt oly módon teszi, hogy mindennél élesebben fókuszál azokra a kérdésekre, amelyekre a könyörtelenül múló idő sem hozta meg a választ.









Gergye Krisztián előadása időn és téren átnyúló kivételes élmény, melyben az egymástól látszólag távol eső világok szervesülnek eggyé, amelybe zökkenőmentesen illeszkedik az a zenei szövet, melyet Schubert, John Cage, Ágens és Marilyn Manson zenéiből szőttek a páratlan látvány méltó hangi hátteréül.





E.SCH. EROTO - Egon Schiele hommage (2001) - Krisztian Gergye
http://www.youtube.com/watch?v=0hyqGJrbSx4






Írta: Harudo11

Forrás:
http://tancelet.hu/tancosok-koreografusok/187-gk-impersonators-gergye-krisztan-tarsulata
Az Önarckép című verset fordította: Kurdi Imre








































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése