2015. június 7., vasárnap

Vándor a szupersztrádán: Paik Nam June



Már régóta tervbe vettem, hogy írok az egyik leghíresebb koreairól, Paik Nam June-ról, a világ első médiaművészéről. A Koreai Kulturális Központban megnyílt kiállítás most különösen jó apropót szolgáltat ehhez, mivel úgy fókuszál a kortárs generáció alkotásaira, hogy a háttérben végig reflektál a nagy elődre. Ezért nem haszontalan kicsit elidőzni annál a kérdésnél, hogy ki is, és miért is olyan fontos Paik Nam June (ejtsd Pek Namdzsun).






A modern művészet története tulajdonképpen nem más, mint a sorozatos kérdésfelvetések története, és ennek következtében a hagyományos kapaszkodók elvesztésének története. Az akadémikus művészetkép minden elemére rákérdeztek már az avantgárd indulásától kezdve, és a válaszok meglepő eredményekre vezettek. Először még csak a művészet egyes ágainak tárgykörén belül, azok témájára, formájára és esszenciális hordozóanyagaira vonatkozóan tettek fel zavarba ejtő kérdéseket, amelyeket nemsokára követtek a hétköznapi élet és a művészet határvonalait boncolgató felvetések éppen úgy, mint az egyes művészeti ágak átjárhatóságával és összeműködésével történő kísérletezések. A művészet kiköltözött az utcára, a  hétköznapi élet használati tárgyai beköltöztek a múzeumokba, a néző belépett az alkotás folyamatába, a művész pedig sokszor szinte csak gondolati koncepciókat alkotott... ám mindezt még a színek, formák, hangok, testek, tárgyak valóságában és valós időfolyamatokban. Egészen addig, míg meg nem született az elektronikus médium: a televízió, nyomában a képrögzítési és lejátszási eszközök technikai sokaságával, a videoszalagtól a számítógépig.

Mindenki ismeri a televízió történetét abban a vonatkozásban is, hogy a készülék maga csak egy tárgy, az életet a műsorszolgáltató leheli bele, mely kezdetekben mindenütt állami privilégium volt - és nagyjából ma is így van. A jól kereső állampolgár megveszi a készüléket, lerója a havi szolgáltatás "adóját", cserébe pedig élvezheti az egyirányúan fogyasztható, központilag adagolt tudatmódosítást. Tudjuk, hogy Orwellnek volt ezzel kapcsolatosan egy sokkoló társadalmi víziója, ámde mi dolga lehet mindezzel a művészeteknek? A kérdést Paik Nam June tette fel, és csattanós választ is adott rá.

Hogy miként lett az 1932. július 20-án, a világ egyik történelmileg legelzártabb, ráadásul éppen annektálás alatt lévő országában, Koreában született Paik a globalizálódó világ első számú médiaművésze, az már önmagában megérne egy életrajzi regényt, vagy talán stílusosabban filmet, rendhagyó internetes performanszt. 

Nam June egy textilkészítő ötödik gyermekeként született. Szerette a zenét és a művészeteket, zongorázni is tanult Szöulban. A család 1950-ben a koreai háború elől Hongkongba menekült, majd nemsokára Japánba költöztek, ahol a fiú egyetemre járt. A Tokiói Egyetemen művészetet, zenetörténetet és filozófiát tanult, majd 1956-ban Arnold Schönberg zeneszerző munkásságából írta a diplomamunkáját. Az útja Németországba vezetett, ahol a következő két évben a Müncheni Egyetemen zenetörténetet, a Freiburgi Konzervatóriumban pedig zeneszerzést tanult. Ebben az időben került kapcsolatba a Fluxus csoporttal, amelynek neve a tevékenységük állandóan fluktuáló, változó jellegére utalt. A csoport tagjai az élet és a művészet közötti határokat tagadva a "minden művészet" és a "mindenki művész" új-dadaista szellemében hozták létre alkotásaikat, melyre a kísérletezés, a játékosság és a különböző formák ötvözése volt jellemző, így Paik is a kísérleti zenét színházi előadással keresztezte. A csoporthoz tartozott Yoko Ono is, akivel még Japánban ismerkedtek meg.  

Paik a kortárs zeneszerzők közül együtt dolgozott Karlheinz Stockhausennel is, ám legnagyobb hatást John Cage tette rá, aki egyrészt elindította az elektronikus művészetek felé, és akit követve 1964-ben Amerikába, New Yorkba költözött.

Ám előtte még 1963-ban Wuppertalban bemutatkozott "A zene bemutatása: az elektronikus televízió" show keretében. Egy szobában tizenhárom televíziót helyezett el, amelyek egy része nem volt bekapcsolva, egy részükön nem volt kép látható, a többi pedig torzított képet mutatott, amelyet Paik hozott létre a tévék környékére helyezett mágnesek segítségével. A zene mellett a televízió és a videó technikai lehetőségei is izgatták. Shuya Abe mérnökkel együtt dolgozva megalkották az első videó-szintetizátort, amellyel képesek voltak az eredeti képet modulálni, és a tévéképernyők képét egy külső mágnessel absztrakt képekké változtatni.

Ez a játék szembement a televíziók fentebb leírt, központilag irányított alkalmazásával. Ám a "saját műsor" gyártása 1965-ben a Sony első videokamerájának megjelenésével hatalmas löketet kapott, mivel a kamera könnyen hordozható és bárki számára hozzáférhető eszközt kínált az elektronikus képalkotáshoz. Ez pedig a Paiktól nem idegen filozófiai megközelítést is szolgálta, mely a képalkotásnak - és magának az alkotási folyamatnak - a demokratikussá tételéről szólt, lerombolva a hatalmi monopóliumok maguknak tulajdonított jogait.

Paik munkái egyrészt magát a televíziókészüléket, mint tárgyat emelik ki az otthonok világából és helyezik más összefüggésbe a kiállítási objektumok részeként. Másrészt leválasztja a készülékeket a készen kapott adásfolyamról, és saját tartalommal tölti meg azokat. Ennek során kísérletezik is a hang- és képszolgáltató eszközök technikai lehetőségeivel.




Azonban ezek a kísérletek nem öncélúak. Paikot az emberi élettel összefüggésben az idő fogalma izgatja. Általánosan is, filozófiai kérdésként, és az új médium nyújtotta lehetőségekkel kapcsolatosan is. "The future is now." - A jövő most van, jelenti ki, és ezzel minden aktuális döntésünknek és cselekedetünknek jövőformáló hatást és felelősséget tulajdonít, azt hangsúlyozva, hogy a jövő nem egy tőlünk függetlenül létező, valamikor csak úgy, esetlegesen bekövetkező entitás. 





A videotechnika elgondolkodtatja, és olyan meglátásokra ösztönzi, melyekben mostani korunk valóságának számos jelenségét elképesztő pontossággal megjósolja. Felismeri, hogy az elektronikus képrögzítés és a visszajátszhatóság először képes megbontani a lineáris időfolyamot, és lehetővé teszi például az időben egymást követő események felcserélt időrendben történő átélését.

A ma ifjai talán már el sem tudják képzelni, hogy a képrögzítés hajnalán a videokazettát betéve a készülékbe csak csak lineárisan haladhattunk, de nem ugrálhattunk egyik részről a másikra, mint egy mai DVD-n vagy különösen egy digitális fájlban. Paik nem tudhatott mindezekről, nem láthatott digitális televíziót sem, mégis ezeket írja:
"A videószalagot vissza lehet tekerni, de életünket nem. A videómagnón négy gomb van: „gyors elôre", „gyors hátra", „indulj", és „állj". De életünknek csak egyetlen gombja van: „indulj". Ma már létezik a Betamax, ez az Istent is felülmúló szerkezet, hiszen az ember már a hétórás hírek előtt láthatja a kilenckor kezdődő tévéjátékot. Ilyesmi sosem történik meg az életben. Ha 25 éves koromban tudom, hogy 47 éves szegény művészként hogyan érzem majd magam New Yorkban, másképpen tervezem meg az életemet. Előre nem tudhatunk semmit, életünknek nincs „gyors előre és hátra" gombja. Ezért aztán lépésenként haladunk, és hibáinkat újabb hibákkal igyekszünk kijavítani. Ellenben tanárokat fogadunk és megfizetjük munkájukat, mert a tanár, akárcsak a Betamax, gyorsan is tud előre haladni.


De térjünk vissza a nem-időbeli információhoz. Az időbeli és nem-időbeli információt a kétféle tárolási mód különbözteti meg egymástól. A „könyv" a nem-időbeli információ legősibb formája. A televízió és a videószalag azért rossz, mert mindkettő időbeli információ-rendszer. Az ember azért nem tanulta még meg, hogyan kell az időbeli információt megfelelő módon rögzíteni és tárolni, mert a jelenség új. Senki nem állítja azt, hogy az Encyclopedia Britannica unalmas olvasmány, annak ellenére, hogy rengeteg információt tartalmaz, ugyanis egy lexikont bármelyik oldalán felüthetünk, az A vagy B betűnél, a C-nél, az M-nél, és az X-nél is, de ha az ember videót vagy televíziót néz, végig kell haladnia az egész ábécén. Bár az összevetés egyszerű, a különbség mégis nagy. Ezért lesz életben a könyv egészen addig, míg az elektronikus információ felül nem kerekedik a nem-időbeli információ problémáján."

Megjósol olyan a technikai megoldásokat, amelyek a mi életünknek már természetes részei:
"A festmény a jövő században valószínűleg elektronikus tapéta lesz, amit könnyűszerrel be lehet programozni egyszerű vagy bonyolult képekre. Lesznek szabványosított elektronikus vásznak, úgyhogy ha az ember ki szeretné állítani a képeit Írországban vagy a Kongói Köztársaságban, egyszerűen csak postára ad egy programkártyát, amit a helyszínen bedugnak a gépbe, és mögötte kivilágosodik a vászon. Létre kell jönni egy ilyen rendszernek, különben a művészek közt megszűnik a kommunikáció. A fotó is elektronikus lesz, ami egyébként ugyanerre az energia-helyzetre vezethető vissza. Mivel a film-nyersanyag egyre drágább, nincs értelme fényképeket készíteni. Ha az ember elektronikusan rögzít egy helyzetet, és erről jó minőségű papírképet tud készíteni, átugorja a kémiai folyamatokat. A következő lépés az elektronikus fényképezőgépek kifejlesztése lesz. Rossz fényviszonyok mellett is lehet majd fényképezni, úgyhogy senkinek nem lesznek titkai. Már ma is látni miniatűr videókamerákat. Meg fognak jelenni a szuper 8-hoz hasonló szerkezetek, amelyekbe a kamera és a felvevő is bele lesz építve, és jó minőségű felvételeket készítenek majd egyórás videószalagra."

Művészeti elmélkedései a jelenkor problémáival kapcsolatosan is elgondolkodtató felismerésekre vezetik:
"Az olaj- és energiaválság tehát a súly problémájára vezethető vissza. Ma azért van olajválság. mert évmilliókig a 60 kilós emberi testet egy 60 kilós emberi test segítségével szállítottuk. De az utolsó 50 évben a 60 kilós testet 300 kilós autóval szállítjuk. Ez a világ valaha kitalált legostobább rendszere. "
"A művészetnek az a dolga, hogy a jövőről gondolkozzék. Jelenleg azonban nehéz megjósolni a jövőt. Herman Khan, a legismertebb futurológus két dologban tévedett. 1967-ben adta ki 2000-ről szóló tanulmányát. Rengeteg tudományos ösztöndíjat költött a könyv megírására, de 1967-ben Khan egy szóval sem említette az ökológiát és a környezetszennyezést. 1967-ben a hippik foglalkoztak az ökológiával. Khan a legismertebb futurológus, még annyit sem értett a dolgokhoz mint a hippik. Ezek után 1970-ben ugyanez a Khan úr könyvet írt a hetvenes évekről, és ebben egy szóval sem emlékezett meg az energiaválságról. Még ma is abból él, hogy futurológus." 

Paik előrevetítette a "globális világfalu" képét, akkor, amikor az internet még nem is létezett, és az ő nevéhez fűződik egy fogalom megalkotása is: 1974-ben használta először, majd jóval később az egyik munkájának címe lett az "Elektronikus szupersztráda". Húsz évvel később, amikor az "információs szupersztráda" közkeletű fogalommá vált, Paik tréfásan azt mondta: "Bill Clinton ellopta az ötletemet."

Az  “Electronic Superhighway: Continental U.S., Alaska, Hawaii" című alkotás 336 darab televíziókészülék, 50 darab DVD-lejátszó és 170 méternyi neonfény felhasználásával készült. A hatalmas, 12x4 méteres neon-videó szobor az Egyesült Államok térképét formázza, és minden egyes állam tévéin egy arra jellemző adás látható, például Kansas területén az Óz, a csodák csodája című film részlete, vagy Alabama területén Martin Luther Kingről készült felvételek. Azt alkotást így az is meghatározza, hogy maga Paik mennyire értette meg Amerikát és a kulturális jelenségeit.


Electronic Superhighway: Continental U.S., Alaska, Hawaii, 1995
Copyright Rozanne Hakala
 
 
 
Orwell víziója Paikot sem hagyta nyugodni. Természetesen tisztában volt az egyéni életterekbe behatoló "nagy testvér" figyelő szemeinek összes veszélyével. Nem kis iróniával az 1984-es évet január 1-én Paik projektje indította, mely az első "műholdas installáció" volt, de vitába szállva a veszélyekkel a technológia kínálta előnyökre helyezte a hangsúlyt, mellyel a különböző országok, népek közötti kommunikációt és kulturális megértést szolgálhatja. A műsort Amerika-szerte közvetítette a nemzeti televízió, Párizsban a Pompidou Központ, valamint több adó Németországban és Dél-Koreában, összesen mintegy 25 millió nézőnek.
 

The Allen Ginsberg Project - Good Morning, Mr Orwell!

 
Paikot egész életében foglalkoztatta a zen-buddhizmus, alkotásaiban lépten-nyomon találkozunk ennek lenyomatával. Soha nem cigarettázott, nem ivott alkoholt és nem vezetett autót. Mégis, arra a kérdésre, hogy buddhista-e, azt válaszolta, hogy "Nem, én művész vagyok." Ugyanakkor a zen lényegi gondolatai benne rejlenek a munkáiban, a tévé-dobozba tett adáshelyettesítő gyertyában éppen úgy, mint a "Zen for film"-ben. Ez utóbbiban az üres szobában a vetítőgép olyan filmet vetít, amelyen nem látszik semmi. A zen pedig azt mondja, hogy értsd meg az életet ösztönösen, gondolatok vagy nyelv nélkül. Nézz magadba, hogy felfedezhesd az igazságot, tisztítsd meg az elméd, és egyszerűen csak legyél, inkább mint hogy tégy valamit, gondolkodj, ahelyett, hogy beszélnél. A kaotikus és zajos világban ez a béke és nyugalom elérésének lehetősége.

Természetesen az alkotás ismét feltesz egy művészetelméleti kérdést is, miszerint film-e a kép nélküli fénykocka vetítése, ahhoz hasonlóan, ahogyan Cage is eljátszott a pusztán szünetből álló hang nélküli zene lehetőségével a 4:33-ban.


Zen for film
Walker Art Center 


Paik a nyugati technológia és a keleti spiritualitás találkoztatásában játékos fricskákat is osztogat. A TV Buddha sorozat önmaga vetített mását szemlélő Buddhája egyaránt szól a 'ki néz kit? ' kérdéséről, a helyzet öntetszelgéséről, a televíziós média magánszférába tolakodó és bűvöletbe ejtő voltáról,  valamint a "nézem, aki engem néz" végtelen körforgásával a buddhizmus reinkarnációs hitéről.


TV Buddha
Fred R. Conrad/The New York Times

Paik zavarba ejtően egyesítette műveiben az ember által teremtett világot a természetessel. Azt vallotta, hogy ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie, mert az ember nem létezhet egyik nélkül sem.


TV Garden
Courtesy Nam June Paik Art Center


Turtle



Paik életművét még csak vázlatosan sem lehet ismertetni egy ilyen írás keretében. De nem maradhatnak ki a talán legjátékosabb sorozat darabjai, amelyeket hallatlan kreativitással építgetett. A három generációnyi családtagot és más híres embereket formázó szobrok többnyire kimustrált, régi tévé- és rádiókészülékekből álltak össze egyéni, karakteres, névadójukra ráismerhető darabokká. Eredetileg a távirányítós játékok ötlete alapján készültek a járni és beszélni is képes robotok, amelyek később statikussá váltak, csak a képernyőik maradtak mozgásban, élővé téve őket.

Az első távirányítású robot, a K-456 (1964) szomorú véget ért. Az amerikai Whitney Museum of American Art kiállításáról 1982-ben Paik kivitte az utcára, és az úttestre irányította, ahol egy autó elütötte. Mindez egy megörökített performansz részét képezte, mellyel Paik a "XX. századi technológia katasztrófáját" kívánta érzékeltetni, "amellyel együtt kell élnünk".









Paik egyik legnagyobb projektje az 1988-ban Szöulban tartott olimpiához kapcsolódott és a "Wrap Around The World" címet viselte. Akkori mércével mérve globális esemény volt, mert bár még nem voltak olyan kiépült kapcsolatok a kontinensek között, mint ma, az élő eseményben tíz ország vett részt és több mint 50 millió nézője volt. Mindenki maga formálta meg az üzenetét, mely főként a szórakoztatásra koncentrált, tehát Kínából kung fu és popzene, Rio de Janeiróból salsa, Írországból esős motorverseny, Hamburgból egy Brahms szülőházának parkolójában tartott koncert, Bonnból a Beethoven szülőháza előtti Die Toten Hosen fellépés képei érkeztek, melyekhez New York a Föld űrből készített felvételeivel járult hozzá. Rengeteg popzenész és a művészvilág más sztárja vett részt a projektben David Bowie-tól Merce Cunninghamig.






Ez a rendkívüli alkalom vezette vissza Paikot hazájához, mellyel húsz éve megszakadtak a kapcsolatai. Korea is fejet hajtott a világhíressé lett tékozló fiú előtt, és a Szöuli Modern Művészetek Múzeumába került az olimpiai projekt hatalmas születésnapi tortája, melyet Paik épített 1003 televízióból, "The more the better" (Minél több, annál jobb) címmel. Önirónia saját magával szemben, és egy kis kérdőjel a világ vezető gazdasági hatalmaihoz felzárkózni kívánkozó Korea törekvései mellé.  A hatalmas, tévékből álló bábeli torony körül koreai dobosok ültek és Paik, aki zeneszerzőként indult szülőhazájából, most felvette a hanbokot, és miközben felszolgáltak egy valódi születésnapi tortát, mely az installáció modelljéül szolgált, Paik szavai ismétlődtek: "Folytasd a zenét".




Paik 1996-ban agyvérzést kapott, amelytől lebénult az egyik oldala. Bár segítséggel tudott járni, életének utolsó évtizedét főként kerekesszékben töltötte, de aktívan dolgozott így is. A floridai Miamiban halt meg 2006-ban, nemzedékeket inspiráló hatalmas életművet hagyva maga után. A videóművészet atyjaként olyan utódokra tett mély benyomást, mint a ma egyik legnagyobbja, Bill Viola.





Források:

Nam June Paik Studios
www.paikstudios.com

An exhibition at two venues, Tate Liverpool and FACT
http://www.tate.org.uk/download/file/fid/6393
Nam June Paik Made Video Into a Modern Art Form 
Nam June Paik: Nem-időbeli információ
Fordította: Lugosi Lugo László
Forrás: http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/paik.htm



Írta: Harudo11























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése