Keresztutak - Gergye Krisztián: E. SCH. EROTO

Egy megsemmisítő élmény

Nem volt teljesen független a táncos iránti kíváncsiságomtól, amiért 2008-ban beneveztünk a Természetes Vészek Kollektíva buszos utazására, a 'Halál Tours'-ra, melynek több városi megállója közül az utolsó a MU Színházba vezetett. A Pre-Actio című előadás a címére is rímelve leginkább akció-színházként írható le, mely nem annyira előttünk, nézők előtt játszódott, hanem inkább velünk, mint résztvevőkkel esett meg. Eltekintve most az előadás sokrétű gondolatiságának ismertetésétől, csak egy mozzanatot emelnék ki. Egy öngyilkos merénylő életének utolsó negyven percében osztoztunk.

Pre-Actio. Jókúti György fotói (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

Miközben sokadmagunkkal tébláboltunk egy félhomályos teremben és nézegettük a talpunk alatt szanaszét szórva heverő, nevekkel ellátott arcképeket, a különböző személyes tárgyakat, melyek egy tragikus esemény mementóiként sokkoltak jelenlétükkel, a terem közepén lévő dobogó oldalán digitális kijelzők számolták visszafelé a könyörtelenül múló időt, a padló síkjával megegyezően elhelyezett, asztalszerű kivetítőkön keresztül pedig egy ember rituális készülődését kísérhettük figyelemmel, bár nem tudhattuk pontosan, hogy mire is készül. A tömeg, amelynek részét képeztük, ugyanúgy mozgott a teremben, mint bárhol a város terein, utcáin. Ebben az arctalan hullámzásban nem is a szemünk, sokkalta inkább egy sokadik érzékszervünk jelezte a változást: a figyelmünket magához vonzotta egy mozdulatlan alak, aki mintha csak egy lett volna közülünk, de mégsem, hiszen az előbb az ő rituáléját szemléltük. Most közöttünk állt, ugyanúgy hátizsákosan, hétköznapiasan, mint bármelyikünk, csak a belőle áradó feszültség volt eltérő, valamint az, hogy épp mint a születés pillanatában, anyaszült meztelen volt. Felkúszott a dobogóra, és kezdetét vette a haláltánc. A csupasz emberi test a félelem és az elszántság szorításának vergődéséből kiküzdve magát lassan ünneplőbe öltözött, melynek első lépéseként magára erősítette a robbanóanyagot. A kín görcsei átlényegültek a visszavonhatatlanság nyugalmába. A dobogón a reflektorfényben álló ember készen állt a végső mozdulatra, mi pedig ott álltunk a közelében. A kioldás néma pillanatában a terem sötétbe borult, a merénylő egyszerűen eltűnt, mi pedig ott maradtunk - kvázi felrobbantva. Az öngyilkos merénylőt Gergye Krisztián testesítette meg, és aki ott jelen volt, az soha nem fogja elfelejteni azt a koncentrált mélységet, amelybe magával rántott mindannyiunkat.

Távol és mégis közel

Indonézia sajátos művészete szinte mindenkire elementáris hatást gyakorol, aki csak érintkezésbe kerül vele. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a meghatározó színházi alkotóknak, zenészeknek, képzőművészeknek a nevét, akik életművére döntő befolyást tett az indonéz zene, a színjátszás vagy a kifinomult kézművesség. Antonin Artaud gondolkodását teljességgel átformálta egy balinéz színház előadásának élménye, Eugenio Barba társulatának, az Odin Teatretnek a színészei pedig szinte hazajártak Bali szigetére, ahol elmélyedtek a helyi színjátszás hagyományaiba. A könnyűzenében jártasabbaknak elég talán Mike Oldfield nevét ideidéznem, zenéit, többek közt a Tubular Bells albumot is átjárják a gamelán hangjai.

 

Egy magyar fiatalember sem járt másként, amikor 1996-ban beiratkozott Bagus Kentus Norontako táncművész indonéz tánckurzusára, aki a Yogyakartai Szultánátusból érkezett Budapestre. A tanfolyam következményeként tagja lett a Norontako Jávai Tánccsoportnak, majd rövidesen állandó fellépőként láthattuk, mint jávai táncost a hazai indonéz kulturális és követségi eseményeken.

Egy kis közjáték után, melyet a klasszikus balett és a modern tánc technikáinak elsajátításával töltött, 1998-ban elnyerte a Darmasisswa-ösztöndíjat, és egy évre Yogyakartába utazott Jáva szigetére. Az Institut Seni Indonesia Jávai Művészetek Intézetének hallgatójaként a tradicionális jávai táncok világában mélyedt el. Szorgalma határtalan, hivatalos tanulmányai mellett saját finanszírozásban további magánintézményekbe járt, ahol neves tanárok olyan speciális táncstílusokba vezették be, mint a kifinomult férfi és női stílus, vagy a Menak stílus. Tehetségének és felkészültségének köszönhetően még a kiváltságnak számító Yogyakartai KERATON Szultáni Palota szakrális eseményein is felléphetett. Ez a fiatalember nem más, mint  Gergye Krisztián, aki néhány évvel később a magyar kortárs társ- és színházművészet egyik meghatározó alakja lett.

A jávai táncok, hasonlóan a világ sok országának táncművészetéhez, két nagy családra oszthatók, az udvari táncokra és a köznép táncaira. Míg az utóbbi inkább vérbő és életteli, addig az udvari tánc a kifinomultságot, az eleganciát képviseli, mely sokszor filozófiai mondandóval társul.

Akárcsak az indonéz Wayang-színház (bábos árnyjáték), a számos táncfajta között jól elkülöníthető maszkos táncok csoportja is erős rokonságban áll a történetmesélés gazdag műfajával. 

A topeng-tánc (maszkos tánc) előadói díszes öltözetükhöz különböző maszkokat viselnek, és a gamelán zenekar kíséretével mesei vagy mitikus történeteket adnak elő. A táncosok a természet erőit, vagy a térségben nagyon népszerű indiai eposzok, a Ramajana és a Mahabharata átiratainak alakjait, mondai királyokat és hősöket jelenítenek meg. A legnépszerűbb történet azonban a 12. századból származó helyi Panji-ciklus, amely Panji herceg és Chandra Kirana hercegnő szerelmét meséli el, akik a szerelem férfi és női istenségének inkarnációi.





Az első írásos feljegyzés egy arany maszkot viselő topeng táncosról a 14. századból származik. A maszkos táncok legfejlettebb formái Bali és Jáva szigetén alakultak ki, de az indonéz szigetcsoport minden térségében megtaláljuk a helyi változatokat. A maszkok rendkívül sokfélék, megkülönböztethetők nemek, foglalkozások, társadalmi státuszok, komoly vagy humoros szereplők, állatok, isteni alakok szerint, és egymástól eltérő, teljes maszkot viseltek a néma szereplők, míg a beszélők félmaszkot hordtak. A maszkos táncok sok esetben beépültek az arisztokraták szórakozásának részét képező udvari táncos színházi előadásokba, melyeket Wayang wong vagy Wayang orang néven "emberi wayang"-nak neveztek, megkülönböztetve őket a bábos árnyszínháztól.

WAYANG TOPENG - Selasa Legen Pujokusuman - Javanese Classical Dance [HD]
http://www.youtube.com/watch?v=2behUKwgG3M

 

"Ember vagyok, szeretem a halált, és szeretem az életet."

Ezt a sort egy 1918-ban nagyon fiatalon, 28 évesen meghalt osztrák festő, Egon Schiele írta Önarckép című versében. Tízévnyi elismert és sikeres, bár ellenérzésektől és botrányoktól sem mentes festői karrierje, melynek során a bécsi expresszionizmus egyik vezéralakja lett, összetett személyiségének könyörtelen és elfogulatlan vizsgálatából, feltárásából táplálkozik. A béke aranykorát lezáró, háborúba sodródó dekadens világ életérzésében válságba kerül a fejlődésbe, az ember világformáló képességébe vetett hit. A változás megértésére több úton törekedtek, melyek közül kettő különösen jellemző a korra:  az egyik megközelítés a személyiség tudományos és filozófiai eszközökkel történő aprólékos és kíméletlen boncolgatását végezte (mint Freud), a másik a valóságból kivezető, a valóságon túli egység megtalálásának lehetőségét kínáló (l. Steiner) ezoterikus tanok csoportját képezte. Mindkét iránnyal való érintkezés megtalálható Schiele életművében, mely egy óriási, egybefüggő vallomásaként is értelmezhető az önmegismerés, önmegértés szándékának. 

Anya és gyermeke, 1912

Schiele személyes életútjának fő eseményei kényszerítő erővel járulnak hozzá ehhez az önvizsgáló attitűdhöz. A halálhoz és a női nemhez való viszonya gyermekkorának alapélményeiben lel magyarázatot. Míg folyamatosan küzd az anyai szeretetlenség hiányával, 14 éves korában elveszíti a biztos érzelmi támpontot jelentő apát, aki megbomlott elmével hal meg szifiliszben.

Schiele folyamatosan felrúgja a szabályokat, áthágja a normákat, így még szinte gyermekként egyik lánytestvérével még vérfertőző viszony gyanújába is keveredik. Felnövekedve, bár divatos világfiként is meg tud jelenni a nagyvilágban, a belső problémáit tovább hurcolja magával, melyekhez rövidesen anyagi nehézségek társulnak. Élettársi kapcsolatra lép a 17 éves Wally-vel, Klimt egyik modelljével,  és együttélésük során a nő Schiele festészetének egyik alaptémája lesz. 

Kuporgó lány, 1918

A festő ábrázolásaiban azonban nem a nő személyisége dominál, hanem sokkalta inkább Schiele tisztázatlan viszonya a női nemhez, az érzelmekhez és a szexualitás testi viszonyaihoz. Miközben menekül is a szeretkezés élményébe, belevetve magát a testiség örömeibe, a képein a nőket eltávolítja magától, sokszor arctalan, extrém, kicsavart pózokba merevíti, a testábrázolás tabuit figyelmen kívül hagyva veszi őket tüzetesen szemügyre, mellyel egyszerre degradálja szexuális tárggyá az ellenkező nem képviselőit és alacsonyítja le saját vágyait és élményeit. A rútból mégis egyfajta szépség születik, mert a festmények sajátos harmóniája talán akaratlanul is árulkodik a lélek valódi, mély és gyötrő vágyairól. 

Térdelő feleség lehajtott fejjel, 1915

Önarckép

Schiele tájai, városképei mind az ember diszkomfort-érzetéről tanúskodnak. Kitartóan keresi önmaga megértéséhez a kulcsot, saját személyét téve festői munkásságának alanyává. Elképesztő számú, 170 önarcképén végigjárja a különböző lelkiállapotokban történő önvizsgálat útjait, és nem ódzkodik a patologikus grimaszok és gesztusok magára öltésétől sem a szélsőségek tanulmányozása érdekében.

A műtermébe bejáró utcagyerekekről készíti el legnagyobb botrányt okozó képsorozatát, melyért börtönbüntetésre ítélik, pedofíliaként értelmezve azokat. A képeken a gyermekek sokszor öregedő, ráncos testekkel, közönyös tekintettel néznek ránk, így a festmények mégis sokkalta inkább vallanak a lét és az elmúlás könyörtelenségéről, mintsem beteges hajlamokról. Schiele nem rendült meg különösebben a büntetéstől, sőt,  dokumentarista hűséggel tolmácsolta rajzaiban a 24 napos elzártsága során támadt érzéseit.

Wally Neuzil

Együttélése Wally-vel kurtán-fucsán ért véget, amikor rövid ismeretség után úgy döntött, hogy feleségül veszi a középosztálybeli, protestáns Edith Harmsot. A lány szüleinek tiltakozása ellenére azon a napon tartották az esküvőt, mely éppen Schiele szüleinek házasságkötési dátuma volt. Bár Schiele talán azt remélte, hogy mindkét nőt meg tudja tartani, Wally azonnal elhagyta és külföldre ment hadiápolónak, ahol két évvel később skarlátban meghalt. 

Család, 1918

Schiele az esküvője utáni harmadik napon katonai behívót kapott. Prágába rendelték, ahová követte a felesége is. Hírének és tehetsége elismertségének köszönhetően a két évig tartó katonai szolgálat közben sem zárták el az alkotás lehetőségétől.

Visszatérve Bécsbe, 1918-ban végre felcsillant előtte a pályájára koncentrálás és a harmonikus családi élet reménye. Felesége gyermekáldás elé nézett, azonban a terhességének hatodik hónapjában elragadta az Európában dúló spanyolnátha-járvány, amely Schielét sem kímélte, ő három nappal később követte feleségét és gyermekét. 

Utolsó és befejezetlen festményén, amely talán a vágyott harmónia állapotot előlegezte, a festő kérdő tekintete mégis ránk szegeződik, mintha csak tőlünk várná az élet értelmének kérdésére a választ.

Keresztutak

Fotó: Dusa Gábor

Már 14 éve annak, hogy a legjobb táncos díjával jutalmazták egy szólótánc előadóját Budapesten, a  VIII. Alternatív Színházi Szemlén. Ez az előadás számomra minden megtekintéskor egyre elevenebb, és sorban lebomló héjai alatt újabb és újabb rétegek tárulnak fel minden egyes alkalommal. A táncos, aki a színpadra álmodta és életre is hívta  ezt a különleges jelenséget, ugyancsak Gergye Krisztián. A címben Egon Schielére vonatkozó utalás szerepel, a tánc pedig eltéveszthetetlenül merít a jávai táncok világából.

Gergye Krisztián akkor már elindult a kortárs táncművészet birtokba vétele és saját, önálló arculatának formálása útján. Azonban az őt égető kérdések színpadi megfogalmazásához a talán leginkább birtokolt jávai tánckultúra állt rendelkezésére, amely a maga eredeti formájában alkalmatlan volt arra, hogy az aktuális gondolatok hordozójává váljon. De Gergye elég bátor volt ahhoz, hogy megtegyen egy olyan lépést, amellyel a tradiciók által kötött mozdulatokat felszabadította, és kreatív újrafogalmazással egy sajátos kortárs táncot hozott létre. Ő maga ars poeticájában így fogalmaz erről:

"... a tánc formanyelve révén azoknak a belső, eredendően ösztönös mélység-lényeknek (szerep-személyiségek) az elhívása, melyek gyakran csak elnyomva vagy túlzott uralommal, de mindenképpen befolyásolják életünket. Ezen lények felélesztése, az önmagunkkal való, hazugság nélküli kommunikáció elsődleges feltételei, és lehetősége az egyre mélyebbre vezető személyiség-rétegeink megértésének és elfogadásának. A tradicionális jávai filozófia szerint a tánc olyan "isteni" karaktereket elevenít meg, melyek puszta jelenlétükkel közvetíteni képesek az emberi lét értelmét, az ideális emberi létezést. Ezek a lények a szemlélődők számára viszonyulási lehetőségek, meditációs objektumok, melyek tanító, irányadó jelentőségűek lehetnek az ember életében. Míg a néző elsősorban a meditáció szemlélője, addig a táncos (a meditáló) elveszítve személyiségének dominanciáját, magának az isteni lénynek az "edénye" kell, hogy legyen.

A tradicionális jávai tánc az emberi, "civil" érzelmek visszaszorításával ad lehetőséget az isteni idea figurájának megjelenüléséhez. A kortárs jávai tánc formanyelve azonban a legmélyünkben lakozó, elfojtott vágyak, titkos emóciók felszínre hozatalából építkezik.

A jávai tánc sajátos meditációja maga a középút. Az, hogy mennyire tudok belehelyezkedni, tökéletesen megmutatja emberi hibáimat.

A kortárs viszont, a legszélsőségesebb létállapotaimra mutat rá. Azok kiélése és megtapasztalása ad viszonyulási lehetőséget a középpont harmóniájához."

A táncos - azaz az individuum - szerepének ez a hangsúlyeltolódása nagyon is rímel Schiele problematikájára. Ahogyan Schiele festőként vizsgálta saját lényiségét, Gergye ugyanazzal az indíttatással fordul a maga személyiségének táncban megnyilvánuló feltérképezése felé. Schiele egyszerre lesz gondolati inspiráció és megmozdított vizuális valóság. A látvány ugyan rímel a festményekre, de a felfedezőút magában a táncosban történik. Ugyancsak Gergye Krisztián szavai erről:

„Schiele képei számomra önfelismerések. „Mintha ferde tükrök." saját belső éneim titkos analógiái. Magamban keresve portréit alkotom meg önarcképemet. (…) 

Mozdulatlan lények. Táncolnak. Merev, görcsös, csontos vágyak és gesztusok. Őszinteségük nem vád, nem támadás. Csak felismerés és önvállalás." 

Fotó: Dusa Gábor

A kortárs tánccal ötvöződött jávai maszkos tánc pedig kiváló lehetőséget biztosít ahhoz, hogy szinte egyidejűleg legyen jelen a színpadon, vagyis inkább pillanatok alatt váltakozóan, egymásba alakulóan mutatkozzon meg a bennünk élő anima és animus, azaz a férfiban élő nő és a nőben élő férfi. Jung szerint a nemiségünket meghatározó tudatos, domináns fél mellett az alárendelt, tudattalanban létező fél választja ki pontos iránytűként a hozzánk illő társat. Gergye előadásában mindvégig jelen van ez a kifordítom-befordítom játék, összecserélődnek a frontok, az elöl nem ellentéte, csak inverze a hátulnak, a színpadon egyedül jelenlévő test így személyesíti meg a benne élő két lénytagot. 

A férfi és a női lélek önmagában is sokarcú, mindkettő küzd a maga kiteljesedéséért. Gergye kitekeredett mozdulataiban Schiele alakjai köszönnek vissza, míg a jávai maszktánc frontális megfordítása kellő groteszkséget kölcsönöz a hol erotikusan kihívó, hol primér testi vágyakra utaló, hol finom lelki rezdülésekben megnyilvánuló gazdag tartománynak. A test nemcsak hordozója és kifejezője, de börtöne is lehet a beléje zárt léleknek, a táncos alakja időnként élő felkiáltójellé változva fejezi ki ezt az állapotot, mely önmagára mutatva kétségbeesett erőfeszítéssel járó mutatványként próbálja meg felszámolni vagy talán szublimálni a  csont-izom-bőr test-komplexum fizikai megváltoztathatatlanságát.

A táncos egyszerre valóságos lény és irracionális, megelevenedett festményalak, amelyen még rajta vannak az ecsetnyomok, mintha éppen most lépett volna ki a vászon két dimenziójából abba a térbe, melyben a vér és kéj egyaránt vörös színét idéző fénypászma vezet ahhoz a ponthoz, ahol testünk primér ösztönisége kulturálisan kódolható "csomagolást" nyer. A férfilábakra húzott szajhás fekete harisnyák bebújnak az elegáns ruha alá, és elővarázsolódik a legéteribb nőiség. A gesztusok pedig folyamatosan a fejre mutatnak, talán azt jelezve, hogy mindezzel a tudatnak kell megbirkóznia? Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt érzékelteti a széttöredező mozgássor, melyben pillanatonként váltakozva néz velünk farkasszemet a férfi és a női lény, miközben a test egy elhasznált játékbabához válik hasonlatossá, melynek már horrorisztikusan kicsavarodott minden egyes testrésze.

 

Az E. SCH. EROTO ugyan Schiele előtt hajt fejet, de ezt oly módon teszi, hogy mindennél élesebben fókuszál azokra a kérdésekre, amelyekre a könyörtelenül múló idő sem hozta meg a választ.

Gergye Krisztián előadása időn és téren átnyúló kivételes élmény, melyben az egymástól látszólag távol eső világok szervesülnek eggyé, amelybe zökkenőmentesen illeszkedik az a zenei szövet, melyet Schubert, John Cage, Ágens és Marilyn Manson zenéiből szőttek a páratlan látvány méltó hangi hátteréül.

E.SCH. EROTO - Egon Schiele hommage (2001) - Krisztian Gergye
http://www.youtube.com/watch?v=0hyqGJrbSx4

Írta: Harudo11

Forrás:

http://tancelet.hu/tancosok-koreografusok/187-gk-impersonators-gergye-krisztan-tarsulata
Az Önarckép című verset fordította: Kurdi Imre

Lótusz a nappaliban - Ash Mukherjee

Néhány évvel ezelőtt életem egyik legkülönlegesebb karácsonyi ajándékában részesültem. Fiam csak annyit mondott, hogy mivel külhonban végzett színészeti tanulmányainak hétköznapjaiban nem vehettem részt, ezért megmutat nekem valamit abból, amit a félév során tanultak. Feltett egy ismerős zenét, az Amelie című film Comptine d'un autre été: L'après-midi című gyönyörű dallama szólalt meg, majd valami egészen váratlan dolog történt. A nappalinkban hirtelen különös élőlények jelentek meg, elefánt nézett egy tó víztükrébe, amelyen lótuszok nyíltak, a nap vándorolt a maga útján és a növények törekedtek feléje. Egy csodálatos történetet láttam, melyet szavak nélkül meséltek el a kifejező kéz- és testmozdulatok. Később megtudtam, hogy mindezek a Bharata Natyam indiai klasszikus tánchoz tartoznak, és a tanár, aki a színészhallgatókat bevezette ebbe a lenyűgöző szépségű világba, nem más, mint Ash Mukherjee. Róla akkor olyan sok érdekességet hallottam, majd később még többet is felfedeztem, hogy azóta is abban reménykedem, egyszer talán szélesebb körben megismerheti őt a magyar közönség. Szerény eszközeimmel ehhez szeretnék most hozzájárulni.

ASH MUKHERJEE táncos és koreográfus világában ölelkezik a múlt és a jelen; a Kelet és a Nyugat; a szakralitás és a profanitás; a tánc, mint spirituális és modern művészeti forma, valamint a tánc, mint az urbánus fiatalok önkifejezésének tömegművészeti jelensége. 

De milyen valóságos út vezetett Indiából Londonba, és képletesen szólva is, milyen utat kellett bejárni ahhoz, hogy a fiatalember nevét ma a világ húsz legjobb férfi táncosa között, Rudolf Nurejev és Fred Astaire nevével egy sorban emlegessék?

Ash az indiai Kalkuttában született és nevelkedett, ahol a Tanjore iskolában már gyermekkorában elsajátította India nemzeti táncművészetének Bharata Natyam klasszikus táncstílusát. Ezen túlmenően is széles körű táncos képzettségre tett szert a Bharatiya Natyashastra 108 karanájának, azaz táncegységének begyakorlásával, valamint Délkelet-Ázsia számos más táncformájának, mint a kathak, kathakali, kuchipudi, odissi tanulmányozásával. 

Ash alig 13 éves korában, mint a Kalamandalam Kolkata iskola legfiatalabb vezető táncosa, elnyerte a legjobb férfi táncos díját, és ezzel azt a lehetőséget is, hogy Teréz anya számára táncolhasson.

Ash Mukherjee dance showreel
http://www.youtube.com/watch?v=yjdYGQmz3pw 

Oordhava Tandavam

Az Afganisztánból hazatérő indiai katonatisztek választhattak, hogy egy populáris bollywoodi vagy egy ősi templomi tánccal szeretnének-e ünnepelni, és az utóbbi mellett döntöttek. A tánc alapja a Shiva isten és Kali istennő közötti táncverseny, mely rámutat a férfi és a női istenség különbözőségére, valamint a köztük lévő egyensúlyra. Az ősi tánc üzenetét a mai hallgatóság is értően fogadta.  

Táncos képzését Ash 1998-ban Angliában folytatta, ahol neves tanároktól klasszikus balettet és színpadi jazz táncot tanult. Már másodéves korában szerepet ajánlottak neki a West Enden Andrew Lloyd Webber Bombay Dreams című darabjában. Ash lett az első indiai nemzetiségű táncos 2007-ben, akit jelöltek a Kritikusok Köre Nemzeti Tánc Díjára az Egyesült Királyságban, amelyhez hozzájárult az előző évi darabjának elismerése is, melyet Place-díjjal jutalmaztak. Újabb díjnyertes rendezését mutatták be 2007-ben az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon és a Soho Színházban. A Time Out Európa három legtehetségesebb táncosa és koreográfusa közé sorolva írt róla.

Megalakította önálló táncszínházát Ash Dance Theatre néven, mely 2009-ben a "The Meeting Place" című darabbal lépett színre, és azonnal a legjobb férfi táncos, valamint a legjobb kortárs tánc premier díját kapta a Critics' Choice Dance Europe-tól. A 2010-es "For Resolution!"-t követően a 21 éves Ash társulata bemutatta az "Affluenza" című darabot, mely az indiai templomi táncok és az utcai táncok ütköztetésével mesél a kapzsiságról, a függőségről és a legutóbbi globális tőzsdei összeomlásról.

Affluenza Block All Roads.wmv
http://www.youtube.com/watch?v=CDoPyZgO2eo

Hogy honnan ered az utcai táncok iránti érdeklődés? Meglepő módon Ash Mukherjee ifjúkorának bálványától, Michael Jacksontól. Ash karrierjének ezen a pontján érdekes módon ért össze ez a régi szenvedély a tánc terén aratott sikereivel. Michael Jackson 2009-ben a nagy visszatérésre készült, és a This Is It! turné producere az Indiát reprezentáló AEG Live volt. Jackson egy különleges táncos duettre készült, amelyhez a koreográfusa, Kenny Ortega maga választotta ki partnernek Ash Mukherjee-t. Bár Jackson halála miatt végül a koncertsorozat nem valósult meg, nem sokkal később a BBC Three elindította a Move Like Michael Jackson! táncos vetélkedőt, melyre Ash is benevezett.

Hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot, Jackson táncának jellemző elemeit ötvözte az indiai tánclépésekkel, és a siker frenetikus lett. Egyedüli szólistaként jutott a döntőbe, mentora Jackson barátja és koreográfusa, LaVelle Smith Junior volt, a zsűrizésben pedig Jermaine Jackson is részt vett.

Ash Mukherjee Move Like Michael Jackson Final
www.youtube.com/watch?v=27r-OvHuX8I

Ash Mukherjee Man In The Mirror Move Like Michael Jackson Semi Final
http://www.youtube.com/watch?v=27r-OvHuX8I

Ash Mukherjee koreográfiái széles gondolati spektrumon mozognak. Tradicionális koreográfiái közül való a neoklasszikus Bharata Natyam szólótánc, melyet az "Aum", az indiai spiritualizmus legszentebb hangja inspirált, és amelyben feloldódik Krishna, a Kék Isten és Kalinga, a kígyó ellentéte. Ash koreográfiájában Krishna a Self (tudattalan), míg Kalinga az Ego (tudatos) reprezentánsa. A Bharata Natyam templomi tánc mozgásvariációi egy másik koreográfiában Ravel zenéjével, a Boleróval kerültek kölcsönhatásba.




Ash nem szakadt el szülőhazájának, Indiának gondolatvilágától, problémáitól sem. A 2009-es "The Meeting Place" témája kettős indíttatású, egyrészt foglalkozik a poszt-kolonialista elnyomástudattal, amely az indiai nemzeti tánccal kapcsolatban éppúgy tetten érhető, mint általánosan az indiai pszichében, másrészt érdekes módon egy hasonló nevű szobor, Paul Day alkotása is ihlette, mely a londoni St. Pancras nevű nemzetközi pályaudvaron található, és sokak szerint brit nézőpontból képviseli ugyanezt a problematikát.

Ash Mukherjee Choreography 1
http://www.youtube.com/watch?t=169&v=DfvzG279Mpk 

Aum & The Meeting Place

Antonin Artaud a színházművészet jeles alakja, aki 1931-ben a párizsi Világkiállításon látott egy balinéz színházi előadást, amely olyan mély benyomást tett rá, hogy az a színházról alkotott nézetei újragondolására késztette. Ash Mukherjee ezt az élményt igyekszik megragadni az alábbi koreográfiában, melyben nem mellesleg láthatjuk a balinéz táncokban való jártasságát is. Partnere Ni Madé Pujawati, aki a bevezetőben említett színésztanoncokat a balinéz színházi hagyományok világába vezette be.

Artaud.mov
http://www.youtube.com/watch?v=XOGu8z5uGKQ 

Ash Mukherjee kísérletező kedve is kimeríthetetlen, ennek egyik bizonysága az a projekt, melyet "Breathe" címmel készített Predrag Pajdic vizuális művésszel. A 2013-ban bemutatott alkotás az emberi lélek isteni indíttatású tisztaságához való visszatérés lehetőségével foglalkozik.

Breathe
http://www.youtube.com/watch?v=h5ap4wPVewE 

Ash társulata nemzetközi, mind a táncosai, mind a zenészei tekintetében. Angol, indiai, balinéz, argentin, izraeli, kanadai művészekkel dolgozik együtt, de ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy mindannyian nagyon eltérő műfajokat, művészeti ágakat képviselnek. Ez a sokszínűség szervesen beépül az alkotásaikba, melynek szép példáját láthatjuk az Affluenza előadásában, amelyben Tom Roche street dancer táncol szólót egy nem éppen szokványos zenei alapra, de éppen ilyen érdekes Bboy Didge szólója is.

Affluenza TOM ROCHE.wmv
http://www.youtube.com/watch?v=_0v92FJs5fE 

Tom Roche street dancer

Affluenza DIDGE.wmv
http://www.youtube.com/watch?v=vx7SZfL3r2w

Bboy Didge (1:40-től)

Ez a társulatban rejlő potenciál kap lehetőséget a kiteljesedésre a Red Curtain Repertoire előadásaiban, melyekben szakítani kívánnak a színpadi alkotásmódok bevett eljárásaival, ehelyett a műfajok újraértelmezése a cél, valamint merész kísérletezés a generációk és a különböző kultúrák egymásra hatásaival. Mindehhez pedig segítségül hívják a szórakoztatóipar gazdag tapasztalati összességét, valamint London multikulturális underground jazz/kabaré és club/dance szcénáját.

Ash Mukherjee és társulatának tagjai jelen vannak Anglia oktatási intézményeiben is, elkötelezetten szolgálva mind a tradicionális kulturális gyökereiket, mind pedig kortárs példaképeiket. Ash már a zenei klipek világában is maradandót alkotott. Katie Melue nagyszerű The Flood című dalához készült egy különleges koreográfia Ash és Cristian Valle munkájának köszönhetőan, amelyben a templomi tánc, a flamenco és az afrikai tánc feszül az utcai táncoknak és a rögbi hakka mozdulatainak.

A klip készítésének műhelytitkairól szól a következő videó:

Ash Mukherjee - Choreography Reportage: The Flood, Katie Melua/William Orbit. 

Director: Kevin Godley
http://www.youtube.com/watch?v=EZfWY8kUjso

A különleges végeredményt pedig itt élvezhetjük:

Katie Melua - The Flood
www.youtube.com/watch?v=EZfWY8kUjso

Végezetül pedig, hogy teljessé tegyük a képet, meg kell még említenünk, hogy Ash az indiai filmipar emblematikus bollywoodi táncaiban is otthon van, és erre az önfeledt örömforrásul szolgáló mozgásformára is nagy szeretettel tanítja az érdeklődőket.

Ash Mukherjee's Dance Tutorial for Khushi Does Bollywood
http://www.youtube.com/watch?t=855&v=Uk_AtvB4rZI

Khushi Does Bollywood - The Bollywood Dance
http://www.youtube.com/watch?v=a3oRZsHjL3A

Angolul tudók interjút is nézhetnek Ash Mukherjee-vel a youtube-on:

Ash Mukherjee Full Interview Pt 1
http://www.youtube.com/watch?v=3GPa4RalDrg

Ash Mukherjee Full Interview Pt 2
www.youtube.com/watch?v=3GPa4RalDrg

 

Ash Mukherjee Full Interview Pt 3
www.youtube.com/watch?v=3GPa4RalDrg 

 

Ash Mukherjee Full Interview Pt 4
www.youtube.com/watch?v=3GPa4RalDrg

  

Írta: Harudo11
Forrás: www.ashmukherjee.com

Vándor a szupersztrádán: Paik Nam June

Már régóta tervbe vettem, hogy írok az egyik leghíresebb koreairól, Paik Nam June-ról, a világ első médiaművészéről. A Koreai Kulturális Központban megnyílt kiállítás most különösen jó apropót szolgáltat ehhez, mivel úgy fókuszál a kortárs generáció alkotásaira, hogy a háttérben végig reflektál a nagy elődre. Ezért nem haszontalan kicsit elidőzni annál a kérdésnél, hogy ki is, és miért is olyan fontos Paik Nam June (ejtsd Pek Namdzsun).

A modern művészet története tulajdonképpen nem más, mint a sorozatos kérdésfelvetések története, és ennek következtében a hagyományos kapaszkodók elvesztésének története. Az akadémikus művészetkép minden elemére rákérdeztek már az avantgárd indulásától kezdve, és a válaszok meglepő eredményekre vezettek. Először még csak a művészet egyes ágainak tárgykörén belül, azok témájára, formájára és esszenciális hordozóanyagaira vonatkozóan tettek fel zavarba ejtő kérdéseket, amelyeket nemsokára követtek a hétköznapi élet és a művészet határvonalait boncolgató felvetések éppen úgy, mint az egyes művészeti ágak átjárhatóságával és összeműködésével történő kísérletezések. A művészet kiköltözött az utcára, a  hétköznapi élet használati tárgyai beköltöztek a múzeumokba, a néző belépett az alkotás folyamatába, a művész pedig sokszor szinte csak gondolati koncepciókat alkotott... ám mindezt még a színek, formák, hangok, testek, tárgyak valóságában és valós időfolyamatokban. Egészen addig, míg meg nem született az elektronikus médium: a televízió, nyomában a képrögzítési és lejátszási eszközök technikai sokaságával, a videoszalagtól a számítógépig.

Mindenki ismeri a televízió történetét abban a vonatkozásban is, hogy a készülék maga csak egy tárgy, az életet a műsorszolgáltató leheli bele, mely kezdetekben mindenütt állami privilégium volt - és nagyjából ma is így van. A jól kereső állampolgár megveszi a készüléket, lerója a havi szolgáltatás "adóját", cserébe pedig élvezheti az egyirányúan fogyasztható, központilag adagolt tudatmódosítást. Tudjuk, hogy Orwellnek volt ezzel kapcsolatosan egy sokkoló társadalmi víziója, ámde mi dolga lehet mindezzel a művészeteknek? A kérdést Paik Nam June tette fel, és csattanós választ is adott rá.

Hogy miként lett az 1932. július 20-án, a világ egyik történelmileg legelzártabb, ráadásul éppen annektálás alatt lévő országában, Koreában született Paik a globalizálódó világ első számú médiaművésze, az már önmagában megérne egy életrajzi regényt, vagy talán stílusosabban filmet, rendhagyó internetes performanszt. 

Nam June egy textilkészítő ötödik gyermekeként született. Szerette a zenét és a művészeteket, zongorázni is tanult Szöulban. A család 1950-ben a koreai háború elől Hongkongba menekült, majd nemsokára Japánba költöztek, ahol a fiú egyetemre járt. A Tokiói Egyetemen művészetet, zenetörténetet és filozófiát tanult, majd 1956-ban Arnold Schönberg zeneszerző munkásságából írta a diplomamunkáját. Az útja Németországba vezetett, ahol a következő két évben a Müncheni Egyetemen zenetörténetet, a Freiburgi Konzervatóriumban pedig zeneszerzést tanult. Ebben az időben került kapcsolatba a Fluxus csoporttal, amelynek neve a tevékenységük állandóan fluktuáló, változó jellegére utalt. A csoport tagjai az élet és a művészet közötti határokat tagadva a "minden művészet" és a "mindenki művész" új-dadaista szellemében hozták létre alkotásaikat, melyre a kísérletezés, a játékosság és a különböző formák ötvözése volt jellemző, így Paik is a kísérleti zenét színházi előadással keresztezte. A csoporthoz tartozott Yoko Ono is, akivel még Japánban ismerkedtek meg.  

Paik a kortárs zeneszerzők közül együtt dolgozott Karlheinz Stockhausennel is, ám legnagyobb hatást John Cage tette rá, aki egyrészt elindította az elektronikus művészetek felé, és akit követve 1964-ben Amerikába, New Yorkba költözött.

Ám előtte még 1963-ban Wuppertalban bemutatkozott "A zene bemutatása: az elektronikus televízió" show keretében. Egy szobában tizenhárom televíziót helyezett el, amelyek egy része nem volt bekapcsolva, egy részükön nem volt kép látható, a többi pedig torzított képet mutatott, amelyet Paik hozott létre a tévék környékére helyezett mágnesek segítségével. A zene mellett a televízió és a videó technikai lehetőségei is izgatták. Shuya Abe mérnökkel együtt dolgozva megalkották az első videó-szintetizátort, amellyel képesek voltak az eredeti képet modulálni, és a tévéképernyők képét egy külső mágnessel absztrakt képekké változtatni.

Ez a játék szembement a televíziók fentebb leírt, központilag irányított alkalmazásával. Ám a "saját műsor" gyártása 1965-ben a Sony első videokamerájának megjelenésével hatalmas löketet kapott, mivel a kamera könnyen hordozható és bárki számára hozzáférhető eszközt kínált az elektronikus képalkotáshoz. Ez pedig a Paiktól nem idegen filozófiai megközelítést is szolgálta, mely a képalkotásnak - és magának az alkotási folyamatnak - a demokratikussá tételéről szólt, lerombolva a hatalmi monopóliumok maguknak tulajdonított jogait.

Paik munkái egyrészt magát a televíziókészüléket, mint tárgyat emelik ki az otthonok világából és helyezik más összefüggésbe a kiállítási objektumok részeként. Másrészt leválasztja a készülékeket a készen kapott adásfolyamról, és saját tartalommal tölti meg azokat. Ennek során kísérletezik is a hang- és képszolgáltató eszközök technikai lehetőségeivel.

Azonban ezek a kísérletek nem öncélúak. Paikot az emberi élettel összefüggésben az idő fogalma izgatja. Általánosan is, filozófiai kérdésként, és az új médium nyújtotta lehetőségekkel kapcsolatosan is. "The future is now." - A jövő most van, jelenti ki, és ezzel minden aktuális döntésünknek és cselekedetünknek jövőformáló hatást és felelősséget tulajdonít, azt hangsúlyozva, hogy a jövő nem egy tőlünk függetlenül létező, valamikor csak úgy, esetlegesen bekövetkező entitás. 

A videotechnika elgondolkodtatja, és olyan meglátásokra ösztönzi, melyekben mostani korunk valóságának számos jelenségét elképesztő pontossággal megjósolja. Felismeri, hogy az elektronikus képrögzítés és a visszajátszhatóság először képes megbontani a lineáris időfolyamot, és lehetővé teszi például az időben egymást követő események felcserélt időrendben történő átélését.

A ma ifjai talán már el sem tudják képzelni, hogy a képrögzítés hajnalán a videokazettát betéve a készülékbe csak csak lineárisan haladhattunk, de nem ugrálhattunk egyik részről a másikra, mint egy mai DVD-n vagy különösen egy digitális fájlban. Paik nem tudhatott mindezekről, nem láthatott digitális televíziót sem, mégis ezeket írja:

"A videószalagot vissza lehet tekerni, de életünket nem. A videómagnón négy gomb van: „gyors elôre", „gyors hátra", „indulj", és „állj". De életünknek csak egyetlen gombja van: „indulj". Ma már létezik a Betamax, ez az Istent is felülmúló szerkezet, hiszen az ember már a hétórás hírek előtt láthatja a kilenckor kezdődő tévéjátékot. Ilyesmi sosem történik meg az életben. Ha 25 éves koromban tudom, hogy 47 éves szegény művészként hogyan érzem majd magam New Yorkban, másképpen tervezem meg az életemet. Előre nem tudhatunk semmit, életünknek nincs „gyors előre és hátra" gombja. Ezért aztán lépésenként haladunk, és hibáinkat újabb hibákkal igyekszünk kijavítani. Ellenben tanárokat fogadunk és megfizetjük munkájukat, mert a tanár, akárcsak a Betamax, gyorsan is tud előre haladni.

De térjünk vissza a nem-időbeli információhoz. Az időbeli és nem-időbeli információt a kétféle tárolási mód különbözteti meg egymástól. A „könyv" a nem-időbeli információ legősibb formája. A televízió és a videószalag azért rossz, mert mindkettő időbeli információ-rendszer. Az ember azért nem tanulta még meg, hogyan kell az időbeli információt megfelelő módon rögzíteni és tárolni, mert a jelenség új. Senki nem állítja azt, hogy az Encyclopedia Britannica unalmas olvasmány, annak ellenére, hogy rengeteg információt tartalmaz, ugyanis egy lexikont bármelyik oldalán felüthetünk, az A vagy B betűnél, a C-nél, az M-nél, és az X-nél is, de ha az ember videót vagy televíziót néz, végig kell haladnia az egész ábécén. Bár az összevetés egyszerű, a különbség mégis nagy. Ezért lesz életben a könyv egészen addig, míg az elektronikus információ felül nem kerekedik a nem-időbeli információ problémáján."

Megjósol olyan a technikai megoldásokat, amelyek a mi életünknek már természetes részei:

"A festmény a jövő században valószínűleg elektronikus tapéta lesz, amit könnyűszerrel be lehet programozni egyszerű vagy bonyolult képekre. Lesznek szabványosított elektronikus vásznak, úgyhogy ha az ember ki szeretné állítani a képeit Írországban vagy a Kongói Köztársaságban, egyszerűen csak postára ad egy programkártyát, amit a helyszínen bedugnak a gépbe, és mögötte kivilágosodik a vászon. Létre kell jönni egy ilyen rendszernek, különben a művészek közt megszűnik a kommunikáció. A fotó is elektronikus lesz, ami egyébként ugyanerre az energia-helyzetre vezethető vissza. Mivel a film-nyersanyag egyre drágább, nincs értelme fényképeket készíteni. Ha az ember elektronikusan rögzít egy helyzetet, és erről jó minőségű papírképet tud készíteni, átugorja a kémiai folyamatokat. A következő lépés az elektronikus fényképezőgépek kifejlesztése lesz. Rossz fényviszonyok mellett is lehet majd fényképezni, úgyhogy senkinek nem lesznek titkai. Már ma is látni miniatűr videókamerákat. Meg fognak jelenni a szuper 8-hoz hasonló szerkezetek, amelyekbe a kamera és a felvevő is bele lesz építve, és jó minőségű felvételeket készítenek majd egyórás videószalagra."

Művészeti elmélkedései a jelenkor problémáival kapcsolatosan is elgondolkodtató felismerésekre vezetik:

"Az olaj- és energiaválság tehát a súly problémájára vezethető vissza. Ma azért van olajválság. mert évmilliókig a 60 kilós emberi testet egy 60 kilós emberi test segítségével szállítottuk. De az utolsó 50 évben a 60 kilós testet 300 kilós autóval szállítjuk. Ez a világ valaha kitalált legostobább rendszere. "

"A művészetnek az a dolga, hogy a jövőről gondolkozzék. Jelenleg azonban nehéz megjósolni a jövőt. Herman Khan, a legismertebb futurológus két dologban tévedett. 1967-ben adta ki 2000-ről szóló tanulmányát. Rengeteg tudományos ösztöndíjat költött a könyv megírására, de 1967-ben Khan egy szóval sem említette az ökológiát és a környezetszennyezést. 1967-ben a hippik foglalkoztak az ökológiával. Khan a legismertebb futurológus, még annyit sem értett a dolgokhoz mint a hippik. Ezek után 1970-ben ugyanez a Khan úr könyvet írt a hetvenes évekről, és ebben egy szóval sem emlékezett meg az energiaválságról. Még ma is abból él, hogy futurológus." 

Paik előrevetítette a "globális világfalu" képét, akkor, amikor az internet még nem is létezett, és az ő nevéhez fűződik egy fogalom megalkotása is: 1974-ben használta először, majd jóval később az egyik munkájának címe lett az "Elektronikus szupersztráda". Húsz évvel később, amikor az "információs szupersztráda" közkeletű fogalommá vált, Paik tréfásan azt mondta: "Bill Clinton ellopta az ötletemet."

Az  “Electronic Superhighway: Continental U.S., Alaska, Hawaii" című alkotás 336 darab televíziókészülék, 50 darab DVD-lejátszó és 170 méternyi neonfény felhasználásával készült. A hatalmas, 12x4 méteres neon-videó szobor az Egyesült Államok térképét formázza, és minden egyes állam tévéin egy arra jellemző adás látható, például Kansas területén az Óz, a csodák csodája című film részlete, vagy Alabama területén Martin Luther Kingről készült felvételek. Azt alkotást így az is meghatározza, hogy maga Paik mennyire értette meg Amerikát és a kulturális jelenségeit.

Electronic Superhighway: Continental U.S., Alaska, Hawaii, 1995

Copyright Rozanne Hakala

 

 

 

Orwell víziója Paikot sem hagyta nyugodni. Természetesen tisztában volt az egyéni életterekbe behatoló "nagy testvér" figyelő szemeinek összes veszélyével. Nem kis iróniával az 1984-es évet január 1-én Paik projektje indította, mely az első "műholdas installáció" volt, de vitába szállva a veszélyekkel a technológia kínálta előnyökre helyezte a hangsúlyt, mellyel a különböző országok, népek közötti kommunikációt és kulturális megértést szolgálhatja. A műsort Amerika-szerte közvetítette a nemzeti televízió, Párizsban a Pompidou Központ, valamint több adó Németországban és Dél-Koreában, összesen mintegy 25 millió nézőnek.

 

      Arts Avenue S4 Ep2 Nam June Paik "Good Morning, Mr. Orwell 2014"

Paikot egész életében foglalkoztatta a zen-buddhizmus, alkotásaiban lépten-nyomon találkozunk ennek lenyomatával. Soha nem cigarettázott, nem ivott alkoholt és nem vezetett autót. Mégis, arra a kérdésre, hogy buddhista-e, azt válaszolta, hogy "Nem, én művész vagyok." Ugyanakkor a zen lényegi gondolatai benne rejlenek a munkáiban, a tévé-dobozba tett adáshelyettesítő gyertyában éppen úgy, mint a "Zen for film"-ben. Ez utóbbiban az üres szobában a vetítőgép olyan filmet vetít, amelyen nem látszik semmi. A zen pedig azt mondja, hogy értsd meg az életet ösztönösen, gondolatok vagy nyelv nélkül. Nézz magadba, hogy felfedezhesd az igazságot, tisztítsd meg az elméd, és egyszerűen csak legyél, inkább mint hogy tégy valamit, gondolkodj, ahelyett, hogy beszélnél. A kaotikus és zajos világban ez a béke és nyugalom elérésének lehetősége.

Természetesen az alkotás ismét feltesz egy művészetelméleti kérdést is, miszerint film-e a kép nélküli fénykocka vetítése, ahhoz hasonlóan, ahogyan Cage is eljátszott a pusztán szünetből álló hang nélküli zene lehetőségével a 4:33-ban.

Zen for film

Walker Art Center 

Paik a nyugati technológia és a keleti spiritualitás találkoztatásában játékos fricskákat is osztogat. A TV Buddha sorozat önmaga vetített mását szemlélő Buddhája egyaránt szól a 'ki néz kit? ' kérdéséről, a helyzet öntetszelgéséről, a televíziós média magánszférába tolakodó és bűvöletbe ejtő voltáról,  valamint a "nézem, aki engem néz" végtelen körforgásával a buddhizmus reinkarnációs hitéről.

TV Buddha

Fred R. Conrad/The New York Times

Paik zavarba ejtően egyesítette műveiben az ember által teremtett világot a természetessel. Azt vallotta, hogy ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie, mert az ember nem létezhet egyik nélkül sem.

TV Garden

Courtesy Nam June Paik Art Center

Turtle

Paik életművét még csak vázlatosan sem lehet ismertetni egy ilyen írás keretében. De nem maradhatnak ki a talán legjátékosabb sorozat darabjai, amelyeket hallatlan kreativitással építgetett. A három generációnyi családtagot és más híres embereket formázó szobrok többnyire kimustrált, régi tévé- és rádiókészülékekből álltak össze egyéni, karakteres, névadójukra ráismerhető darabokká. Eredetileg a távirányítós játékok ötlete alapján készültek a járni és beszélni is képes robotok, amelyek később statikussá váltak, csak a képernyőik maradtak mozgásban, élővé téve őket.

Az első távirányítású robot, a K-456 (1964) szomorú véget ért. Az amerikai Whitney Museum of American Art kiállításáról 1982-ben Paik kivitte az utcára, és az úttestre irányította, ahol egy autó elütötte. Mindez egy megörökített performansz részét képezte, mellyel Paik a "XX. századi technológia katasztrófáját" kívánta érzékeltetni, "amellyel együtt kell élnünk".

Paik egyik legnagyobb projektje az 1988-ban Szöulban tartott olimpiához kapcsolódott és a "Wrap Around The World" címet viselte. Akkori mércével mérve globális esemény volt, mert bár még nem voltak olyan kiépült kapcsolatok a kontinensek között, mint ma, az élő eseményben tíz ország vett részt és több mint 50 millió nézője volt. Mindenki maga formálta meg az üzenetét, mely főként a szórakoztatásra koncentrált, tehát Kínából kung fu és popzene, Rio de Janeiróból salsa, Írországból esős motorverseny, Hamburgból egy Brahms szülőházának parkolójában tartott koncert, Bonnból a Beethoven szülőháza előtti Die Toten Hosen fellépés képei érkeztek, melyekhez New York a Föld űrből készített felvételeivel járult hozzá. Rengeteg popzenész és a művészvilág más sztárja vett részt a projektben David Bowie-tól Merce Cunninghamig.

Ez a rendkívüli alkalom vezette vissza Paikot hazájához, mellyel húsz éve megszakadtak a kapcsolatai. Korea is fejet hajtott a világhíressé lett tékozló fiú előtt, és a Szöuli Modern Művészetek Múzeumába került az olimpiai projekt hatalmas születésnapi tortája, melyet Paik épített 1003 televízióból, "The more the better" (Minél több, annál jobb) címmel. Önirónia saját magával szemben, és egy kis kérdőjel a világ vezető gazdasági hatalmaihoz felzárkózni kívánkozó Korea törekvései mellé.  A hatalmas, tévékből álló bábeli torony körül koreai dobosok ültek és Paik, aki zeneszerzőként indult szülőhazájából, most felvette a hanbokot, és miközben felszolgáltak egy valódi születésnapi tortát, mely az installáció modelljéül szolgált, Paik szavai ismétlődtek: "Folytasd a zenét".

Paik 1996-ban agyvérzést kapott, amelytől lebénult az egyik oldala. Bár segítséggel tudott járni, életének utolsó évtizedét főként kerekesszékben töltötte, de aktívan dolgozott így is. A floridai Miamiban halt meg 2006-ban, nemzedékeket inspiráló hatalmas életművet hagyva maga után. A videóművészet atyjaként olyan utódokra tett mély benyomást, mint a ma egyik legnagyobbja, Bill Viola.





Források:

Nam June Paik Studios
www.paikstudios.com

An exhibition at two venues, Tate Liverpool and FACT

http://www.tate.org.uk/download/file/fid/6393
Nam June Paik Made Video Into a Modern Art Form 

http://learningenglish.voanews.com/content/nam-june-paik-made-video-into-a-modern-art-form-122065029/114436.html

Nam June Paik: Nem-időbeli információ
Fordította: Lugosi Lugo László
Forrás: http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/paik.htm

Nam June Paik Wrap around the world
http://www.medienkunstnetz.de/works/wrap-around-the-world/images/9/

Írta: Harudo11