Esőcsepp - Raindrop: 2016

Sosem gondoltam volna, hogy az a bizonyos The Cat Concerto című Oscar-díjas Tom és Jerry epizód, amelyben a két főhős Liszt 2. magyar rapszódiájának előadása közben folytat ádáz küzdelmet, titkos küldetést is teljesített: ugyanis Senjangban egy kétéves kínai kisfiú ezt nézve hallott először nyugati zenét, és a rajzfilm felkeltette a zongorázás iránti vágyát. Azt hiszem, hogy nem lehetünk elég hálásak Tomnak és Jerrynek. No meg Liszt Ferencnek, akinek zenéje megérintette a kisgyermek lelkét.

Lang Lang ezért már három évesen elkezdett zongorázni tanulni, és kilenc éves volt, amikor sikeresen teljesítette a pekingi Központi Zeneakadémia felvételijét. Pályafutását áttekinti a Művészetek Palotája által kiadott műsorfüzet is, amely Lang Lang második budapesti koncertje alkalmából készült. A rövid ismertető írója, Szabó Ferenc János remek munkát végzett, mert a szövegen úgy süt át a saját lelkesedése, hogy ugyanakkor a konformista koncertlátogató közönség számára is elfogadhatóvá teszi a zongoraművész "furcsaságait".

Lang Lang 2016. november 14-i fellépését itthon is megelőzte a híre, mely az ő esetében nemcsak arról szólt, hogy korunk egyik legvirtuózabb zongoraművészét köszönthetjük a színpadon, hanem valamiféle "fenegyereket" is, a pódium különös vagányát.

Mert Lang Lang nem sokat ad azokra a viselkedési vaskalaposságokra, amelyek egy "szomorúzenészre" hagyományozódtak. Szabadon közlekedik az egymástól legtávolabb álló műfajok és előadóművészi területek, tevékenységek között, miközben elegáns lazasággal éli egy globális kortárs sztár életét. Otthonosan mozog a filmzenében, a videojátékok vagy akár a popzene világában, így láthattuk már zenés videóban rockzenei átiratot játszani a 2 Cellos duóval, és mivel magazinunk a koreai énekes-táncos-színész Rain inspirációjára született, külön ki kell emelnünk kettőjük idei zenei együttműködését, amely során Lang Lang zongorakíséretével énekelte Rain a How to Avoid the Sun című dalát. (Csak érdekességként megemlítjük, hogy ez dal így már egészen különös karriert futott be, hiszen néhány évvel ezelőtt Rain és Jan Vogler közös koncertjén a drezdai Semperoperben is felcsendült a világhírű csellóművész közreműködésével.)

Lang Lang ugyanakkor figyelmet és anyagi erőket fordít a tehetséggondozásra is, nemzetközi alapítványát, a Lang Lang International Music Foundationt a Grammy és az Unicef támogatásával hozta létre.

Ez a sokszínű előkép éppen elegendő volt ahhoz, hogy Budapesten is telt házas közönség várja nagy érdeklődéssel Lang Lang fellépését, melynek magas jegyárai is exkluzivitást sugároztak. A Művészetek Palotájának koncertterme zsúfolásig megtelt vájt fülű zenerajongókkal és kíváncsi érdeklődőkkel, akiknek magyar táborába számtalan nemzet képviselői keveredtek, köztük természetesen szép számmal büszke kínaiak és más távol-keletiek is.

Az elcsendesedő terem színpadára egy rendkívül jóképű, csinos fiatalember lépett be, hiszen Lang Lang még csak 34 éves. Köszönésében a meghajlás mellé elegáns gesztusok társultak, melyekben érzékelhető volt, hogy pontosan ismeretében van a róla kialakult (vagy tudatosan kialakított) képnek.

Azonban egy zongoraművész nem a külsőségekkel nyer csatát, tehát lássuk a teljesítményt.

Az est nyitó zeneműveként Debussy Balladáját választotta, melyet úgy kezdett el játszani, hogy rejtélynek tűnt, vajon mitől szólalt meg a hangszer, hiszen szinte nem is érintette a billentyűket. A szláv ballada leheletfinom felvezető futamai után, melyek Debussy érzéki benyomásait közvetítették utazásainak élményeiről, valami nagyon különös dolog történt: Lang Lang keze alatt a zongora elkezdett énekelni - soha nem hallottam még Debussy zenéjét így megszólalni. Tulajdonképpen ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy Lang Lang megnyerje magának a közönséget.

Pedig a Ballada csak egy könnyed előjátéka volt az est leghangsúlyosabb darabjának, Liszt Ferenc H-moll szonátájának. Liszt mindig grandiózus, amely lenyűgözi az embert, de bizonyos értelemben éppen a technikai túlhajtottság és a romantikus túlfűtöttség sokszor távolságot is keletkeztet a zeneszerző és a mai hallgatóság érzésvilága között. Lang Lang azonban nem tett kevesebbet, mint hogy Liszt Ferencet kortárs zeneszerzővé avatta és így mutatta meg nekünk. Az ő interpretációjában a virtuozitás a darab természetes velejárója lett, és mint egy ilyen eleve létező adottság, rögtön a háttérbe is került. Mert a lényeg az első két leütött hangban volt: komor és szinte rémült szívdobbanásokat hallottunk, melyek többször visszatérő alaplüktetése egységbe rendezte azt a szertefutó érzelmi áradást, amelyet a Szonáta magába ölel. Lang Lang eggyé válása a zeneszerző belső világával nehezen írható le az általában használt jelzőkkel. Lehet, hogy sokaknak megbotránkoztató, de Lang Lang talán jóváhagyóan bólogatna, ha azt hallaná, hogy érzékeny játékában a selymesség lágyságával remekül összefér valamiféle acélosság, a futamai időnként a kínai szuperexpresszek sebességével robognak, melyek ablakaiból az utazók nagyon is mai örömökkel és fájdalmakkal tekintenek kifelé, és ennek megfelelően vívják belső harcaikat a klaviatúrával, simogatva, dédelgetve, megpöccintve, rápaskolva, vagy akár kíméletlenül ütlegelve azt.

Lang Lang titka éppen ezért nem a technikai fölényében keresendő, bár azzal kétségkívül a világ vezető szólistái közé tartozik. A rendkívülisége inkább abban a szemléletben érhető tetten, amellyel a zeneműveket értelmezi. Fesztelen könnyedséggel föléjük hajolva fújja le róluk a rájuk ülepedett port. A kánonnál sokkal fontosabb számára a "szellemidézés", hogy kicsit tréfás kontextusban használjam ezt a szót, mivel Lang Lang abban a szellemben idézi meg a korábban élt elődöket, ahogyan talán ők is megszólalnának, ha ma élnének. Így már nem is olyan különös, hogy a komolyzenei színpadon olyan áthallások részesei leszünk, melyek akár a rockzenéből is eredhetnek. Mivel Lang Lang birtokolja az egyéb zenei világokat is, és előítéletek, ellenérzések nélkül teszi saját előadói munkásságának részesévé azokat, így ennek következtében mi is élvezőivé válhatunk a zenei gondolkodásmódjának, mely elfogulatlanul nyitott, merész és gazdag. Az est tanúsága szerint pedig ez a közönség szívéhez vezető út is, mely nem tesz engedményt a minőség terén, egy pillanatig sem válik kommersszé, de vitalizálja a megkövesedésre hajlamos értelmezési berögződéseket.

Lang Lang az est második felében egy ibériai körutazásra invitált meg bennünket. Albéniz Spanyol szvitjének tájegységi tételeit úgy mutatta fel, mint egy-egy különösre csiszolt, felragyogó gyémántot: a lírai, a játékos, vagy éppen kirobbanó életerejű darabok sorába úgy feledkezhettünk bele, hogy közben a néptáncok táncok maradtak, szinte láthatóvá téve a táncosok mozgásait. Egészen kivételes élmény volt azt megfigyelni, hogy a latin érzésvilág hogyan rezonál egy attól látszatra nagyon eltérő, keleti kultúrában nevelkedett emberben, de Lang Langtól sem a tüzes szenvedélyesség, sem a mély érzelmesség nem áll távol.

Érdekes volt érzékelni közben Lang Lang emberi habitusát is, mert a közönség egy kisebb csoportja talán nem a klasszikus koncerteket látogatók köréből került ki, és így váratlanul beletapsoltak a tételek sorába. Lang Lang első alkalommal olyan mély tisztelettel kezelte ezt a meglepő fordulatot, hogy azzal megmentette a közönséget. Bár néhányan még így is maradtak, akik a következő alkalommal a legrosszabb pillanatban zavarták meg őt, és ezt óhatatlanul le is reagálta egy ösztönös összerándulással, de a zene ennek ellenére hibátlanul szólalt meg.

A bármiféle hangszeren játszó ember látványa mindig rabul ejti az emberi képességekre rácsodálkozókat, hiszen a hangszerek önmagukban csak tárgyak, melyek az őket megszólaltató ember belső érzelmeire tudnak rezonálni, és szólalnak meg varázslatosan vagy éppen elviselhetetlenül hamisan. Bár ma már hallgathatunk (gép)zenét otthon is, főként azért járunk koncertekre, hogy az akusztikus, valós idejű zenei élményen túl részesei lehessünk ennek a csodának is, amikor az emberi test átlényegül a lélek és a zene kiáradásának szolgálójává. Az egyéni variánsok számtalanok, ki befelé révedővé, ki visszafogottá, ki túlmozgásossá, sokszor akár komikussá is válik ebben a folyamatban. Lang Langot figyelve valami olyat láthatunk, amit egyszerűen szépségként lehet a legtalálóbban leírni, különösen a kezek szépségeként. A kezek játéka ugyan evidencia a zenészek, különösen a zongoristák esetében, de Lang Lang kezei táncolnak és erőtereket képeznek, festenek a levegőbe, játszanak a szünetekkel, a számukra felszabaduló időkben sokszor reflektálnak az éppen játszó másik kézre.

A körülöttem ülők között volt, akit ez eleinte halk nevetésre késztetett, talán kissé színpadiasnak érezte a látványt, mint ahogyan azt a programfüzetben leírtak szerint sokan hatásvadásznak és így gyerekesnek ítélnek vele kapcsolatban. Pedig Lang Lang nem tesz mást, mint amit a keleti előadóművészek esetében sokadmagammal egyfolytában csodálunk: mivel a kéz tudatosan a lelki kifinomultság kifejeződése, ezért gondos figyelmet élvez egy táncos, énekes vagy színész esetében, tehát Lang Lang számára is. Így meglehet, hogy Lang Lang kézmozdulatai nem minden esetben pusztán ösztönösek, hanem tudatosan is elgondoltak. Ám mivel mindig szívből fakadóak, ezért az esetleges "megkomponáltság" semmit sem von le annak értékéből, hogy a zenélő ember az ő esetében az előbb említett szépség vizuális élményét is nyújtja, személyes fokmérőm szerint a teátrálissá válás túlkapásai nélkül. Azonban mindezzel együtt Lang Lang olyannyira fesztelen a színpadon, hogy abba még az is belefért, hogy váratlanul előhúzzon egy szemcseppes fiolát, és azt két zongoradarab között használatba vegye - bár bizonyára a szünetben is lett volna erre lehetősége. De mint már írtuk, Lang Langtól a csibészes vagányság sem áll messze, ez ennek is ékes bizonyítéka volt.

Granados Goyescas című zeneművének két különböző hangulatú tételével már a komolyzene népszerűvé vált darabjainak területére tettünk kirándulást, mely jócskán teret engedett a dallamosság érvényesítése mellett Lang Lang virtuozitásának további csillogtatására is.

A záródarab Manuel de Falla balettzenéjének rituális Tűztánca (Danza ritual del fuego) volt, amellyel - mintegy összegezve mindazt, amit az eddigiekben leírtunk - Lang Lang végleg felrobbantotta a koncerttermet. Álló közönség ünnepelte dübörgő tapssal, mely három vagy négy ráadásra ösztönözte őt. Ebben a hosszú búcsúzásban Lang Lang már játszott, és nemcsak a zongorán, hanem a közönséggel is. Kedves volt és bohókás, aki örömmel és tréfálkozva tett eleget a közönség kívánalmainak, viccesen a zongoraszékre pattanva az újabb és újabb ismétlésekhez.

Az ováció nem véget ért, hanem átfordult egy komolyzenei koncertteremben ritkán látott eseménybe. Lang Lang pacsizni kezdett az első sorokban állókkal, majd mosolyogva autogramot osztogatott a köréje gyülekező egyre nagyobb sokaságnak, a gyerekekkel pedig bájos közös fotók készítésére is rávehető volt. A fél óránál is tovább tartó, egyre bensőségesebbé váló hangulatba már vele folytatott angol és kínai nyelvű párbeszédek is elegyedtek, egy-egy intermezzóként pedig a jelenlévő diplomáciai és magyar zenei nagyságok gratulációi, akik kénytelenek voltak az ifjú sztárt a közönségesemény közben a színpadon felkeresni.

Sokan ezt az egyszerre mosolyogtató és szívet melengető képet vittük magunkkal róla, és mihamarabb visszavárjuk Lang Langot a magyar színpadokra.