Muzsikás és Amadinda: az álomkoncert

A tegnap esti koncert zenei szövete a legmelegebb takaró, amit világunk alkalmi ridegsége ellen valaha is magunkra teríthetünk. A magyar zenei élet két csúcskategóriás és világszerte talán leginkább ismert képviselőjének, a Muzsikásnak és az Amadindának egymásra találása hatványozott élményben részesítette azokat a szerencséseket, akik jelen lehettek a Művészetek Palotájában tartott közös koncerten, mely az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál rangos eseménye volt. 

Fotó: Amadinda Percussion Group (Facebook)

Bár az est különlegességét nem volt nehéz megjósolni, amit átéltünk, mégis minden várakozást felülmúlt. A kezdő színpadképben már volt valami megkapó, mert a színpadot beborító hangszerek rendezett látványa is szemnek szép látványt nyújtott. Az elsötétedő teremben egyetlen reflektor fénye irányult egy magányos zenészre, aki egy tibeti zengő tál megszólaltatásával magát az Univerzumot hozta rezgésbe. Az elementáris hanghatásba kapcsolódott be és vált ki belőle egyetlen szál furulya hangja, melyet a dallam alatt egy másfajta zengetés kísért, ám ebben a kontextusban az is felrémlett, hogy a kettőnek mélyebb kapcsolata is lehetséges, mint amit eddig gondoltam róla. Talán valamiféle emlékkép, amelyet az egyén idéz fel az egyetemes tudás visszfényeként.

A grandiózus koncertteremben mindig érzem a fa illatát, és ez rendkívül jól illeszkedett azokhoz a hanghatásokhoz, melyekben a természet költözött körénk. Esett ránk az eső rendesen, de ahogy jött, úgy el is múlt, hogy átadja a helyét szűkebb magyar világunk népzenekincsének. A világ különböző térségeinek tradicionális zenekultúrája és a magyar népzene alkotott egészet a koncert folyamán. Az afrikai, a balinéz, a polinéz ritmusok és dallamok hol egymásra rímeltek a magyar népzene egy-egy területének dallamaival és ritmusaival, hol ellentétpárokat alkottak, hol versenyre keltek egymással, és természetesen adtak teret Bartók zenei jelenlétének is.

Amikor a két együttes közösen szólaltatta meg a gyimesi vagy máramarosi zenéket, azok eksztatikus hatást váltottak ki, és szinte falakat lehetett volna ledönteni az erejükkel. De miért is a feltételes mód? Hiszen szemünk láttára le is omlottak azok a mesterségesen felállított válaszfalak, melyeket rendszerező-bedobozoló vágyainktól vezérelve hajlamosak vagyunk felállítani.

A szavak nem képesek visszaadni a Muzsikás együttes hangzásának teltségét és erőteljességét, a zenészek egyéni teljesítményeinek érzékeny lelki finomságát és mélységét. A szó ugyancsak kevés eszköz az Amadinda virtuozitásának és őrületes energiáinak ideidézésére, vagy annak az őserejű kíváncsiságnak és megismerési vágynak a leírására, mellyel a különböző térségek zenei jelenségei felé fordulnak.  Mindkét zenekar a legmagasabb szinten birtokolja a saját zenei világát, és ami különösen átjött tegnap este, az a végtelen alázat, amellyel a közvetítés szolgálatába álltak.

A próbák hangulatképei
Fotók: Amadinda Percussion Group (Facebook)

Bár koncerten voltunk, a zenei élményen túl sokkal többet is kaptunk. Egyrészt színházi élményt. A két zenekar közötti folyamatos átadom-átveszem játék a színpadi térben is meg lett komponálva, melyet a világítás nagy érzékenységgel követett. Másrészt gondolatiságot. A koncert nem egyes zenei darabok egymásutánisága volt, hanem egy időbeli és térbeli utazás. Vagyis inkább időtlen és konkrét térhez nem kötődő utazás. Valamiféle vallomás az ember lényéről, lényegéről. Az emberi életek szakadatlanul ismétlődő láncolatáról, a generációk jelentősebb változások nélkül megélt alapvető életélményeiről. A zenészek talán akaratukon vagy tudtukon kívül is hordozói lettek az ebből fakadó szerepeknek. A táncospár pedig valahonnan az idők homályából lépett a színpadra, és vissza is olvadt abba, de a kapcsolatuk, a játékosságuk nagyon is jelenvaló és korszerű volt.

Az ember mindenből hangszert barkácsol, ami a keze ügyébe kerül. Kiváj egy fahasábot, megpöcköl egy fadarabot, vagy megforgat a feje felett egy zsinórt, és máris zene lesz belőle. Egyszerű, ám mégis az ember teljes zenei kreativitását és virtuozitását igénylő hangszerek váltak a lehető legtermészetesebb módon urbánus zenei élménnyé, melyben zökkenések nélkül simultak egybe a világ zenéi, a zene világai. Amely mégis egy és oszthatatlan, mert pusztán emberi lényünk sokszínűsége fejeződik ki benne.

Az est utolsó jelenete csendet parancsolt a nézőtérre: mint Haydn Búcsúszimfóniájában, az egyre sötétedő színpadról egyenként távoztak a zenészek, akik egy-egy zenei világot is magukkal vittek. Az egyetemes rezgés viszont velünk maradt, és bár megrázó, hogy mennyi szépség merül alá az idők változásával, mégis vitába szállnék a rezignáltsággal. Maga a tegnapi est a legnagyobb bizonyíték arra, hogy bár változó és örökkön megújuló formában, de amíg embernek nevezhetjük magunkat, a dallamok és ritmusok velünk és leginkább bennünk fognak élni, hiszen belőlünk fakadnak.

Kevés szó hangzott el a koncerten, de azok annál inkább élvezetesek voltak. Szerettünk volna mi is ott lenni abban a varázslatos másfél órában, amikor az Amadinda és a Muzsikás zenészei kizárólag egymásnak játszottak a nagy zenei egymásra találás pillanatában. Csak a legnagyobbak tudnak olyan tisztelettel fejet hajtani egymás előtt, ahogyan azt a két együttes megtette tegnap az est folyamán. Ha tovább játszunk a számokkal, melyek szerint az Amadinda harminc évet várt erre a közös koncertre, a Muzsikás viszont még hozzátett ehhez tizenkettőt, amely alatt az Amadinda létrejöttére várakoztak, akkor mi mást mondhatnánk, mint hogy mi a születésünktől fogva vártunk erre az eseményre. Annak ellenére, hogy Rácz Zoltán szerint minden zene a halálról szól, mégis ilyesmikért érdemes élni. 

Fotó: Horváth Dóra

Köszönjük a Muzsikás zenészeinek: Sipos Mihálynak, Hamar Dánielnek, Éri Péternek és Porteleki Lászlónak, a táncosoknak: Tóth Ildikó Fecskének és Farkas Zoltán Batyunak, valamint az Amadinda zenészeinek: Rácz Zoltánnak, Váczi Zoltánnak, Bojtos Károlynak és Holló Aurélnak.


Írta: Harudo11