2014. február 27., csütörtök

A han a "könnyek tengere"?



Ismerőseinkre, barátainkra, hozzátartozóinkra gondolva, ha nem is öntjük szavakba, azért tagadhatatlan, hogy valamiféle domináns érzet keletkezik bennünk, mikor magunk elé idézzük valamelyiküket. Ha jobban igyekszünk, talán meg is találjuk azt a jellemzőt, mely leginkább megragadja személyiségük karakterét.

Érdekes, hogy hasonlóan vagyunk ugyanezzel az egyes népek tekintetében is. Kinek ne keletkezne valamilyen (akár egymástól kissé eltérő) képzete, ha a "tipikus" orosz, olasz, német, francia, angol nemzeti karaktert kellene felidéznie magában? Természetesen ezek túlzóan általánosító képek, soha senkire nem illeszkednek pontosan, de valahol mégis megragadnak valami kimondhatatlan lényeget. Tehát felmerül a kérdés, hogy létezik-e az egyes népeknek ilyen karakterisztikája? Szándékosan nem nemzetet írok, mert bár értelmezés kérdése, de a szó könnyen előhívja a nemzetállam képét, a népek léte viszont sok esetben átnyúlik a határokon, vagy szórványokat is képez a világban sokfelé.

Az egyének esetében könnyebben megragadhatjuk a személyiséget alakító elemeket, hiszen mindannyiunknak vannak felmenői, akiknek bizonyos tulajdonságait örökségül kapjuk. Részét képezzük a családi és társadalmi szocializációs folyamatoknak, melyeknek hatásai formálnak bennünket. Érzünk, gondolkozunk, következtetéseket vonunk le, az összes tapasztalatunk nyomait mind magunkon viseljük.

Örök kérdés, hogy vajon az egyes emberi életek tiszta lapként indulnak-e a születéssel, vagy bizonyos dolgokat előtte már felírtak arra a lapra, melyekkel aztán egész életünkben küzdhetünk. A humán tudományok, különösen a pszichológia nagy kérdései ezek, amelyek a múlt században arra tették a voksukat, hogy a személyiségnek van egy tartománya, melyet a tudat sokszor nem akar, pontosabban nem képes "tudatosítani". Különböző utakon-módokon indultak a személyiség "tudatalatti" tartományainak feltárására, és bizony az a tiszta lap sokfajta jellel lett tele. Számomra legizgalmasabb C. G. Jung munkássága, aki egyértelműen azt bizonyította, hogy mindannyian magunkkal hozunk, titkon őrzünk magunkban olyan egyetemes tapasztalatokat, melyeket emberi közösségként együttesen szereztünk, és mint kollektív tudásanyagot kapjuk örökségül őseinktől, majd örökítjük tovább utódainkra. Ezzel függ össze az előző kérdés,  tehát hogy a személyiségünk formálódása csak a születés után kezdődik-e, vagy magunkkal hozunk olyan fizikai és lelki meghatározottságokat, melyek determinálják személyiségünk körvonalait? Mind a mai napig használjuk az ókorban Hippokratész által felállított négyes személyiségtípus-kategóriát (melankolikus, szangvinikus, kolerikus, flegmatikus), vagy senki előtt nem ismeretlenek a jungi alapfogalmak sem (extrovertált, introvertált). Ősidőktől kezdve minden nagy kultúrát foglalkoztatott a személyiségalakító erők titkának feltárása, és sokszor a formáló erőket, hatásokat egyetemesebb összefüggések részeként gondolták el, melyeket manapság gyatra lenyomatokként szégyenítenek meg az asztrológus, horoszkópkészítő vámszedők.

Érdekes kérdés, hogy ha a népeknek is van "személyiségük", karakterisztikájuk, akkor az vajon hogyan formálódott, formálódik? Milyen erők hatnak rá? Nyilvánvalóan meghatározó tényezőkként jelentkeznek a földrajzi és éghajlati létfeltételek. Minden népnek van saját történelme, amely rokonítható a személyiség életútja során szerzett tapasztalatok formáló erejével. Ugyanakkor vannak olyan nem materiális iskolák is, mint például a szellemtudomány, melyek feltételezik, hogy léteznek a "néplelket" formáló magasabb erők is.

Hogy mindez miről jutott eszembe? Természetesen a koreai élményzuhatag hívta elő a gondolatokat. Nagyon sokunkat megragad a filmek, sorozatok nézése közben, a dalok hallgatása során egy bizonyos érzés. Sokszor rácsodálkozunk egy-egy általunk szeretett előadóművészben, színészben a megjelenésére. Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez, de talán a legjobban valamiféle mély bánatként írható le, mely a legnapsütésesebb, legvidámabb percek mélyén is ott lapul. Ha azt mondom, hogy a koreai romantikus vígjátéknál nincs szomorkásabb műfaj, akkor mindenki tudja, hogy mire gondolok. Ha a komolyabb filmek fogyasztóinak például az Oldboyt juttatom eszükbe, akkor vélhetően abban sem lesz vita közöttünk, hogy minden brutalitása ellenére a filmből árad valamiféle furcsa melankolikus hangulat, egy különleges melanko-brutál feeling. A koreaiak ragyogó mosolya egy pillanat alatt át tud váltani a legmélyebb szomorúságot árasztó hangulatba.

Színészek és más hírességek is megemlítik, amikor az életükről beszélnek, hogy "biztosan ez az én hanom". Mint már előttem sokakat, engem is érdekelt, hogy mire gondolhatnak, ezért megpróbáltam utánajárni a dolognak. Mi lehet az a han? Kutakodásaim során találtam egy izgalmas összefoglalást az alábbi cikkben, melynek fordítását most megosztom. Kiderül, hogy nemcsak az egyes személyeknek van hanjuk, hanem az egész koreai népnek is. A cikkben foglaltak talán segítenek megérteni azt is, hogy mi az, ami megragad bennünket a koreai lélek megnyilvánulásainak érzékelése során.

A cikk további érdekessége, hogy a benne foglalt gondolatok erősen vitára és továbbgondolásra is ösztönöznek - különösen az összehasonlításban megjelenő két pólus nyugati oldaláról vizsgálva a han megnyilvánulásainak értékelését.


A koreai han pszichológiája
Jon Huer írása, aki a Korea Times rovatvezetője


Előbb vagy utóbb, de minden külföldi tanul valamit a "han"-ról, arról a sajátos kulturális termékről, mely leginkább kifejezi a "koreaiságot", különösen mint a "koreaiság" érzelmi összetevőjének a forrását.

Néha "won-han"-nak is nevezik ("mélyebb han"-nak), mely mélyen befészkelte magát a koreai lélek bugyraiba, hogy formáljon, indokoljon és megmagyarázzon mindent, amit még ma is "koreai léleknek/gondolkodásmódnak" nevezünk.

Ha egy külföldi némi zavart érez bizonyos koreai magatartások kapcsán, legyenek azok nemzeti vagy személyes jellegűek, történelmiek vagy jelen idejűek, akár a nemzetközi kapcsolatok vagy a személyes interakciók terén, ez a han-tényező adhat megvilágítást és válaszokat.

Általánosságban az mondható, hogy a han (vagy a mély-han) egy elgondolás valami igazságtalanságról, amely bennünket ért. Ezt az igazságtalanságot okozhatta a koreai nép számára egy elnyomó idegen hatalom, a munkavállalók számára a munkáltatójuk, a polgárok számára a kormányuk, egy lány számára az anyósa, egy feleség számára a férje, egy szegény számára a gazdag szomszédja - bármi lehet, egy személy vagy egy csoport ellen elkövetett, tartósan nyomasztó igazságtalanság vagy méltánytalanság.

Az igazságtalanság fennállása sokkal általánosabb, mint az igazságé, és a méltánytalanságé is sokkal inkább, mint a méltányosságé a világ és az emberiség történelmében, és ez a fajta sérelem szinte mindenütt megtalálható az emberek között. De Koreában az ezzel való számvetés különös intenzitású és fájdalmas, mintha valami égi elrendelés ereszkedett volna a han-sújtotta személyre, csoportra vagy nemzetre, mely meghaladja az emberi elviselhetőség mértékét.

A leginkább meghatározónak az előbb említett történelmi-gazdasági-politikai-kulturális faktorokat találjuk abban a befogadó tégelyben, melyek az egyediségét adják a koreai hannak.

Más módon megközelítve, a han egy antropológiai fogalom, amely számtalan szinten működik Koreában - a legmagasabb történelmi-nemzeti szinttől kezdve az egyes személyek legbensőbb-lelki érzelemvilágáig.

Röviden, ez egy felsőbb erő által "méltánytalanságot elszenvedni" érzése. Természetesen az erő változó. Néha a sors és a szerencse, néha a kormányzat, időnként az üzlet, a családi szerepek mutatják magukat "igazságtalan" erőként.

Gyakorlatilag minden koreai intézmény és személy a han hatalmas befolyása alatt áll. Tulajdonképpen az összes koreaiban mélyen gyökerezik a bánat és a sérelem érzése, mely szerint az igazságtalanság hatalmas erőitől szenvedtek méltánytalanságot.

Minden külföldinek, aki meg akarja érteni Koreát, a han megértésével kell kezdenie, hogy az mit jelent a koreai szívnek. Enélkül bárki Korea-értése teljesen helytelen.

Emiatt a han miatt Koreában az emberi-társadalmi kapcsolatok többsége pörölésből, könyörgésből és siránkozásból áll, hogy igazolja a múltbéli hant vagy kifejezze a jelenlegi hant. A politikától a családig, a nemzetközi kapcsolatoktól a televíziós sorozatokig a han kifelejthetetlen szerepet játszik annak elfedésében, hogy a koreaiak hogyan éreznek és viselkednek egymás irányában vagy más nemzetek iránt. Korea meg fogja bocsátani a halálos vétkeket is, megtorolja a legkisebb sértést is, vagy vég nélkül kesereg egy múltbéli han miatt, amelyet valaki elszenvedett vagy amelynek ki volt téve, minden attól függ, hogy éppen mi idézi fel a hant.

Mindennek a kiszámíthatatlan, és a legtöbb amerikai számára teljesen érthetetlen érzelmi kitörésnek, a magas rangú hivatalnokoktól kezdve az utca emberéig, a hanhoz kell hogy legyen köze az adott pillanatban. Azt lehetne mondani, hogy Korea minden érzékelhető cselekedete a felszín alatti észrevétlen han-faktorok eredménye.

De van egy sajátságos és egyedülálló különbözősége Koreának, amely eltér az emberi természet egyéb sérelmeitől. Ez pedig az az intenzitás, amellyel ezt minden személy a szívében hordozza, és a kollektív tudat emlékezetének hossza, amely oly teljességgel "koreaivá" teszi.

Még a legcsekélyebb megbántás is hozzáadódik és megőrződik a han nemzeti és egyéni tárolóiban.

Figyelembe véve Korea hosszú történelmének szenvedéseit az idegen megszállók igája alatt, kínzó szegénységben és a nemzetközi közönyösség arénájában, a teljes felhalmozott han Koreában hatalmas méretű és intenzitású. Bármi ebből a felhalmozódott és önsokszorozó igazságtalanságból kiválthatja, hogy egy koreai szív hihetetlenül erős érzelmi és cselekvési kitörést produkáljon.

Amikor a koreaiak néhányan összejönnek és beszélgetnek, akkor valószínű, hogy a résztvevők sorban újra elmondják a saját hanjukat, az őket ért méltánytalanság meséjét és a bánatuk okát.

A koreaiak szívében lévő han ilyen intenzitása és dominanciája gyakran megijeszti a külföldieket, akik ezt a han-alapú nemzeti karaktert Korea legjellegzetesebb és legzavaróbb aspektusának tartják.

Szintén ennek a hannak köszönhető, hogy politikai, gazdasági és kulturális kompromisszumokat nagyon nehéz itt elérni. Minden osztály, különösen a létminimum alatt élőké, hasonlóan a munkásosztályhoz, esküvel fogadja, hogy ellenzi ezt vagy azt, vagy inkább jöjjön a "halál", legyen szó akár egy szokásos dolgozói sztrájkról, szembeszegülésről a kormányzat krematórium-építési tervével vagy egy hulladéklerakó melletti döntésről. Szinte mindig azt halljuk: "Ellenezzük ezt vagy bármit a halálunkig!"

Hogy Korea hogyan érhet el helyezést a kiváló nemzetek között, ahol a kompromisszum és az ésszerűség jellemzi a nemzetközi gyakorlatot, azt leginkább a nemezisükben lehet vizsgálni, ami - a han.

Szociológiai értelemben a hant feloldhatatlan iróniaként definiálhatnánk. A fejlett társadalmakban, jellemzően az Egyesült Államokban, alig találunk hant megoldásra kialakított csatornák nélkül. Ha valaki megharagszik egy telefontársaságra, akkor például a Jobb Ügyvitelért Irodához irányítják. Ha valaki boldogtalan házasságban él valakivel, mindig ott van a válás lehetősége.

Ha valaki általában az élettel elégedetlen, tud munkát változtatni, elköltözhet egy másik államba, visszatérhet az egyetemre, vagy akár beperelhet valakit.

Mindezek a "megoldások" természetesen felületiek. De a fejlett társadalmakban, mint amilyen az Egyesült Államoké, a felületi kezelés erény, azon célból, hogy az emberi konfliktusok minden forrása ne vezessen végül a legkeservesebb konfrontációhoz.

Az Egyesült Államokban, egy tipikusan felszínes, de rendezett társadalomként, minden problémának megvan a maga racionalizált megoldása. A lehető legritkábban lehet látni egy amerikait ilyen vagy olyan kavargó han közepette.

Ha valamit egy külföldi megfigyelhet, az a han egyik legdrámaibb, szívet tépő észlelhetősége abban a formában, ahogyan a koreaiak sírnak a temetéseken vagy amikor találkoznak a rég nem látott rokonaikkal.

A jelenet újra és újra ismétlődik a koreai televízióban, és ezek egy része kiszivárog a világ más részeibe. Valóban nehéz nem együtt érezni a koreaiakkal, amikor a látszólag igazságtalan haláleset miatti érzéseiknek adnak hangot, vagy találkoznak a régóta elszakadt rokonaikkal.

De a nyugatiaknak, ezek a "tengernyi könnybe" vesző kontroll nélküli siránkozós jelenetek, ahogyan a koreai média bemutatja azt, csak egy emberi melodrámát jelentenek, ám ahhoz túl melodramatikusak és érthetetlenek.

Azt kérdezik: Hogyan lehetséges egyáltalán ennyi intenzitás az emberi érzelmekben? Miközben nyilvánvalóan semmi kivetnivaló nincs a rendkívüli szenvedélyességgel és a könnyek tengerébe vesző jajgatással, ha az emberi események azt indokolttá teszik, ez a fajta szélsőségesség Korea sajátosságának tűnik. Ez már önmagában erősíti azt a nézetet a külföldiek körében, hogy Korea egy "különös" ország. Ez a gondolat a "különösségről" könnyen fordulhat "furcsaságba" vagy még inkább "elmaradottságba". Ha a civilizáció azt jelenti, hogy valaki uralja többek között az érzelmi állapotait, akkor könnyű azt remélni, hogy a koreaiak fontolóra veszik az effajta extrém érzelmesség sugárzásának mérséklését a világ minden része felé.

A cikkben kifejezett vélemények és észrevételek az író szigorúan saját nézeteit tükrözik, és semmiben nem képezik a University of Maryland University College, illetve a USFK hivatalos álláspontját.








Bejegyezte és a fordítást készítette: Harudo11













2014. február 22., szombat

V. Távol-keleti Kulturális Napok




Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Keleti nyelvek és kultúrák koreai szakirányán tanulok elsőévesként. A Távol-keleti Intézet az utóbbi időben minden évben megrendezi az úgynevezett Távol-keleti Kulturális Napokat, amelynek idén Tihany volt a székhelye. A részvétel természetesen nem kötelező, de nagyon jó élményeket tartogat.

Idén január 31-e és február 2-a között zajlottak le a Napok, amely 2 napot és 2 éjszakát foglalt magába. A legjobb az egészben, hogy nemcsak diákok, hanem több tanárunk is eljött rá. A szervezők egyébként gondoskodtak a Tihanyba jutásról is, ugyanis közösen indultunk el Budapestről Tihanyba. Pénteken (31-én) reggel 9.30-kor gyülekeztünk a Déli-pályaudvaron, ahonnan a vonatunk 10.10 perckor indult. Viszonylag sok ember, kb. 70-en vártunk arra, hogy begördüljön a vonat és a fagytól megmenekülve felszállhassunk rá. 

Az odaúton baráti társaságokba verődve beszélgettünk a vonaton, illetve a szervezők segítségével megbeszéltük a szobaelosztásokat is. Egyébként maga a vonatút elég hosszú volt, Székesfehérváron is át kellett szállnunk, illetve Balatonfüreden leszállva egy busszal jutottunk el Tihanyba. Miután megérkeztünk a szállásra, elsőként mindenki elfoglalta a szobáját, majd egy kis pihenés után kezdődtek is a programok. De ne fussunk ennyire! A szállásról annyit meg szeretnék jegyezni, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem Tihanyi Művésztelepén volt, amely talán nemrég lehetett felújítva, mindenesetre minden szoba rendezett volt, és fürdővel is rendelkezett.

A két ott töltött nap alatt több előadást is végighallgathattunk, illetve minden este játékos feladatokkal vártak minket a szervezők.
Az előadások sokszínűek voltak, s a következő témákat ölelték át: 
  • Sámánizmus és a modern pszichológia hasonlóságai
  • Kínában eltöltött ösztöndíjas idők
  • Japánban eltöltött ösztöndíjas idők
  • Japán szmájlik
  • Hogy nyerített a japán ló régebben? - Avagy a japán hangzók változása az idők során
  • Szamurájuk az animékben
  • Japán vezetéknevek
  • Kim Chun-su - Egy budapesti kislány haláláról c. versének története
  • A japán passzív szerkezet
  • A koreai magányos bölcs
  • Saját értelmezésünk a Távol-keleti változásokban

Mindenképpen elmondható, hogy minden egyes előadás nagyon színvonalas és összeszedett volt. S a legjobb az egészben, hogy nemcsak tanáraink, hanem diáktársaink is választottak témákat, amiket előadtak előttünk.

Az első nap este 8-tól kezdődött a csapatjáték, amelyben 6 illetve 7 diák tartozott került a véletlenszerűen alakított csapatokba. Ez azért volt jó, mert így nagyobb esélyt kaptunk arra, hogy másokkal is beszélgessünk, akikkel eddig nem. Minden csapatnak 8 állomáson kellett a feladatokat teljesítenie, amelyben volt hanzi kirakása emberekből, ázsiai nyelvtörők felolvasása, számolás, tabu játék stb. Szerintem mindenki élvezte a játékokat, mert egytől egyik nagyon izgalmasak voltak.

A második napon a délelőtti és délutáni előadások után szintén egy kis játék következett, ez alkalommal kvíz és zenefelismerés (kpop/jrock/jpop) volt. Csapatok nélkül, mindenki „szólóban” indult, s a megoldást hangosan ki kellett mondani. Hát bizony, voltak érdekes találós kérdések, amin mindenkinek mélyen el kellett gondolkodnia. A zenefelismerés is nagyon szórakoztató volt, jó magam a kpop téren kicsit meghúzódva a jrock dalok felismerésben jeleskedtem jobban.

Az első és második napon is a csapatjátékok után buli következett hajnalig, illetve kora reggelig, ahol mindenki táncolhatott a kedvenc ázsiai zenéjére. Persze kötelező nem volt a részvétel, így mi az első napon például a szobánkban beszélgettünk és táncoltunk/énekeltünk a kedvenc dalainkra.

Végül elérkezett a harmadik nap, a hazaindulás napja, amikor búcsút intettünk a csodásan eltöltött két napnak, majd délután 2 körül megérkeztünk Pestre, s mindenki hazament.







Írta: Atashi












2014. február 19., szerda

"Mennyire máshogy néz ki a színházuk, ha európaiak csinálják..." - interjú Wootsch Domokos színésszel



Wootsch Domokos (24), színész, középiskolai tanulmányai után Angliában végezte el a londoni East 15 Acting School World Performance kurzusát. Mivel ez a képzés szinte egyedülálló az európai színésziskolák kínálatában, ezért a képzés során szerzett tapasztalatairól kérdeztük őt, valamint arról a különleges szakmai kirándulásról, mely egészen Kínáig vezetett, a Sanghaji Színészakadémia színpadára.




Szerk.: Amikor Angliában felvételiztél színész szakra, akkor milyen színészképzésre gondoltál vagy vágytál?

Wootsch Domokos (W. D.): Eredetileg egy úgymond egyenes színészképzésre vágytam, egy olyan kurzusra, ami szorosan követi Sztanyiszlavszkij, Mihail Csehov, illetve a modern amerikai színészképzés iskoláit. Mindig is érdekelt voltam Shakespeare-ben, szóval ösztönösen a klasszikusabb drámaiskolák felé vonzódtam (LAMDA, Guildhall, Bristol Old Vic, RADA).



 




Szerk.: Több iskolába is felvettek. Miért választottad a szinte egyedülálló tematikájú World Performance kurzust, mi volt az, ami abban felkeltette az érdeklődésedet?

W. D.: Összesen tíz iskolába felvételiztem. Sok helyen az utolsó rostáig jutottam, de végül két iskola ajánlott helyet a képzésén. Ennyi felvételi ennyi különböző intézményben némileg megdöntötte eredeti vágyaimat. Megkérdőjeleztem, hogy én is egyike szeretnék-e lenni annak a sok ezer színésznek, aki nagyon hasonló képzést kapott, vagy inkább elmegyek egy olyan kurzusra, aminek ugyan még nem volt ideje bizonyítania a helyét, de tele van potenciával, és valami teljesen mást tud nyújtani, mint a fentebb említett iskolák. Így fogadtam el a helyem az East 15 World Performance kurzusán.

Szerk.: Tudjuk, hogy a kurzus vezetését amerikai elődjétől egy koreai hölgy, Dr. Yoo Jeong-sook vette át. Milyen színházakkal ismerkedtetek meg a képzés során? Volt ezek között ázsiai?

W. D.: Rengeteg színházi formát érintettünk a világ különböző részeiről a három év során. Kiemelten foglalkoztunk az indonéz, azon belül is a balinéz kultúrával, a maszkos karaktertáncaikkal csakúgy, mint rituális történetmeséléssel és árnyszínházzal. Érintettük Japánt és a Noh-t illetve hónapokig edzettünk a kínai opera fizikai mozgásait használva. Volt szerencsénk együtt dolgozni autentikus indiai táncosokkal és foglalkozni India rítusaival és történetmesélési formáival.



































Szerk.: Hasznosnak, illetve hasznosíthatónak ítéled meg a tanulmányaidat? Egyáltalán európai létedre milyen tapasztalatokat, felismeréseket nyertél azokból az évek során?

W. D.: Hasznosnak mindenképpen mondhatom, a hasznosíthatóságát még nem tudom megítélni. Mivel Anglia egy különösen nagy találkahelye lett a különböző kultúráknak és így a különböző színházi formáknak, egészen biztos vagyok benne, hogy egyre több hasonló kurzus fog elindulni, és így egy kicsit másfajta színház lesz születőben. Maga az, hogy európai színész vagy rendező a világ különböző színházairól tanul, nem újdonság. Eugenio Barba, Robert Wilson, Antonin Artaud és sokan mások már évtizedekkel ezelőtt megkezdték a világ színházainak integrálását Európába és én csak örülök, hogy tradicionális emberektől tanulhattam ezen színházi formák egy részét.







Szerk.: Lehetőséged nyílt egy egészen különleges programban is részt venni. Hogyan kerültél magyar létedre a Sanghaji Színészakadémiára? Mit csináltatok ott?





W. D.: Említettem, hogy a tréningünk részeként kínai operát tanultunk. A második évem végén a Sanghaji Színházi Akadémia meghirdetett egy egyhónapos intenzív nyári tábort, amire külön helyeket foglaltak a kurzusunkon résztvevők számára. Miután elmentünk egy meghallgatásra az iskolánk dékánjához, harmadmagammal kiválasztott lettem, hogy részt vegyek ezen a programon. Egy hónapig kínai kultúrát és nyelvet tanultunk a napi hét-nyolc óra fizikai és vokális tréning mellett. Szerencsénkre megválaszthattuk, hogy milyen fajta darabon szeretnénk dolgozni, így a vokális képességeim hiányában én a fizikai tréningben vettem részt. Mivel a színházi forma, a mozgáskultúra, az előadások fizikai szabályai mind harcművészeteken alapulnak, így sok nyújtó gyakorlatot csináltunk a kötött formák tanulása és a különféle lándzsa és kard gyakorlatok mellett. Az egy hónap végén egy 15 perces előadásban mutathattuk meg az iskola rendezőinek és diákjainak, hogy mennyire máshogy néz ki a színházuk ha európaiak csinálják... nem feltétlenül pozitív értelemben. A viccet félre téve, teljes kosztümben és arcfestésben egy autentikus Jingju színpadon állni örök élmény marad.




Szerk.: Milyen volt az ázsiai művészekkel az együttműködés szakmai téren? Érzékelhető volt a híres-hírhedt "munkamániásság"? Milyen érzés volt európaiként Jingjut játszani egy kínai színpadon? Maradtatok a mozgásoknál vagy használtátok a kínai nyelvet is?

W. D.: A képzés nyelve angol volt. Mivel a darab nagy részben fizikai prezentáció volt, a kevés szöveg egy részét megtanultuk kínaiul. Mivel a kínai operában az emberek extrém terhelés mellett nőnek fel 9-10 éves koruktól, sokkal többhöz vannak hozzászokva, mint bármely európai előadó. Mivel ez egy extrém helyzet, a “munkamániásságot” nem tudnám kivetíteni Ázsiára. Ebben a közegben az extrém koncentráltság és fegyelem volt érzékelhető, végtelen türelemmel párosítva. Azért én láttam, hogy még ők is elfáradnak a hétvégére. Szakmai együttműködésben próbáltunk annyit adni, amennyit kaptunk. Mivel a tanáraink velünk egykorú diákok voltak, legalább annyira érdekelte őket a nyugati klasszikus színház, mint minket a kínai. Sokat beszélgettünk Shakespeare-ről, Sztanyiszlavszkijról és a Methodról.
 
Szerk.: Alakultak a keleti résztvevőkkel barátságok, közös időtöltések?

W. D.: Ameddig ott voltunk, néhányukkal, különösen a diákokkal sok időt töltöttünk együtt. Sokszor elmentünk közös ebédekre vagy városi túrákra. Sajnos a távolság elvágott bennünket, és néhány e-mailen kívül nem nagyon érintkezünk. Mi változatlanul várjuk őket Európába, ahogy mi is keresünk lehetőségeket, hogy visszajussunk Sanghajba.




Szerk.: Milyen volt a benyomásod a városról és Kínáról, ha jártatok másfelé is? Milyen élményeket őrzöl legerősebben?

W. D.: Shanghajban voltunk végig, utazásra sajnos nem jutott idő. Sanghaj egy nagyon modern, nagyon európai metropolis. Nagyon sokban érzékelhető rajta a britek keze. Érdekes volt látni a nagy amerikai multik elszaporodását a velük jövő tömegkultúrával. Mindemellett természetesen rengeteg autentikusan ázsiai dologgal is találkozik az ember, az ételektől a hétköznapi szokásokig, ahogy az emberek egymás felé fordulnak, és ahogy meglepődnek, ha európait látnak a metrón. Ami ellenmondásos a város európaiságával, de így van.
Majdnem húszmilliós város létére Sanghaj egy nagyon nyugodt helynek tűnt, egy erős közösségi szellemmel, izgalmas helyekkel, kultúrával és emberekkel megtöltve.

Szerk.: Visszamennél még oda? Miért - akár igen, akár nem?

W. D.: Vissza. Nagyon is. Mind Sanghajba, mind Kínába. Rengeteg felfedezni való van abban az országban, és kevés barátságosabb, érdeklődőbb néppel találkoztam eddig.











Fotók: Bella Noell, Both Róbert, Shanghai Theatre Academy
Bejegyezte: Harudo11








2014. február 11., kedd

Ashiyo FanSub - 4 éve együtt!


A szerkesztőség megjegyzése:

Boldog 4. születésnapot kívánunk az Ashyo FanSubnak!

_____________________________________________________________________________
____________________________________________________________________
_________________________________




Az Ashiyo FanSub-ot négy éve alapítottam, 2010-ben, s ezalatt az idő alatt rengeteget fejlődött és népszerűsödött a csapat. Ez a népszerűsödés a Korea iránti egyre nagyobb rajongásnak volt köszönhető. 

A fansub alapítása igazából azért történt, mert 2010-ben még elég kevés fordító volt, s szerettem volna, ha több emberhez jut el a dalok jelentése. Az első időkben angolról fordított a csapat, majd később egyre több koreai tudással rendelkező Ashiyo-s tag lett. Jelenleg hat aktív és két inaktív tagunk van, illetve az idők folyamán négy tag hagyta abba a fordítást (többnyire a tanulás miatt).

Bár a csapatunk kpop fordítós részlege a legnépszerűbb, fontos megjegyezni, hogy nemcsak dalok, hanem koreai drámák és filmet fordításával is foglalkozunk. Ilyen volt filmek terén például a Noriko Goes To Seoul, vagy a Heaven's Postman. Drámák terén pedig például a The Fugitive: Plan B, a Baker King, vagy például a To The Beautiful You. Persze a sort még lehetne folytatni.




A kpop fordításaink kezdetekor a feltöltött videóink, illetve az oldalra kitett fordításaink megtekintésének száma alig érte el a 100 főt. Azonban ahogy telt az idő, úgy nyert nagyobb és nagyobb teret a kpop hazánkban is, így egyre több ember lett kíváncsi a dalok magyar fordítására is. Jelenleg a videóink megtekintésének száma 400-5000 között mozog, attól függően, hogy a dal vagy az együttes mennyire népszerű Magyarországon. Persze nagy figyelmet szentelünk a gyakran kevésbé ismert előadóknak is, illetve a dalaikat lefordítva reméljük, hogy egyre több emberhez jutnak el az ő számaik is. Szerencsére már többször sikerrel jártunk, s a sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően továbbra is szeretnénk folytatni a 'népszerűtlenebb’ előadók dalainak fordítását.

Ha számokkal akarjuk kifejezni a munkánkat, akkor: 5 filmet, 8 drámát és kb. 500-600 dalt fordítottunk már le. A daloknál 100%-ig pontos számokat nem tudok sajnos mondani.

A jövőben szeretnénk, ha egyre több ember ismerné meg a kpop-ot akár a magyarra fordított dalszövegek által. Célunk még továbbá több film és dráma lefordítása is, amelynek háttérmunkái folyamatosan folynak. S reméljük, hogy egyre több ember olvassa majd el a fordításainkat.




Az Ashyo FanSub oldala itt található: http://k-pop.gportal.hu/






Bejegyezte: Atashi













2013. november 12., kedd

Szabad oktatás egy kötött társadalomban


Mindenki tudja, hogy a koreai társadalom teljesítményelvű, és ez alól az oktatási rendszer sem kivétel. A diákok híresen sok időt töltenek az iskolában, az árnyékoktatás képzésein, tanfolyamain és önálló tanulással. A leterheltségük európai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen, és bár kiváló teljesítményeket mutatnak fel, egyre világosabban látszik, hogy mi az az ár, amelyet megfizetnek ezért. A gyermekkornak elég korán vége szakad, mindenki beszáll a mókuskerékbe, és a jövőbeli társadalmi előmenetele érdekében már az általános iskolától kezdve igyekszik a legjobban teljesíteni. Arról nem nagyon tudunk, hogy a családi és a társadalmi szocializáció mennyire segíti leküzdeni az állandó teljesítménykényszer miatti stresszt és az állandó fáradtságot. Szomorúan beszélnek erről viszont a statisztikák, köztük az iskoláskorúak öngyilkossági statisztikája. Gyanítható, hogy a mélyen az egyéni gondolkodásba, világlátásba ivódott társadalmi, közgondolkodási elvek sokak számára nem is teszik érzékelhetővé ezt a problémát, de mutatkoznak jelek arra nézve is, hogy vannak, akik megelégelték az életükre, gyermekeik életére nehezedő presszúrát.



Eszébe jutott már valakinek, hogy a nagyon homogénnek tűnő koreai iskolarendszer nem is annyira homogén? Meglepő, de így van. Találunk már elég szép számmal magánoktatási intézményeket is, köztük civil kezdeményezésre létrejött és ugyancsak a civilek (szülők) által fenntartott oktatási-nevelési intézményeket is.

Hallott már valaki a Waldorf-pedagógiáról? Ha igen, akkor rögtön arra gondolhat, hogy nos, az aztán olyan mértékben ellentettje a folyamatos foglalkoztatásra, állandó tudástesztelésre, tekintélyelvűségre építő konfuciánus iskolarendszernek, hogy elképzelhetetlen a beépülése a koreai oktatás közegébe. Márpedig nem így van. De előbb néhány szót magáról a Waldorf-pedagógiáról, mert bár európai találmány és hazánkban is erős bázissal bír, mégis kevesen tudnak róla, vagy ha tudnak valamit, azt is általában rosszul.

A Waldorf-pedagógia kiötlője egy Rudolf Steiner nevű polihisztor, aki a történelmi Magyarország területén született, de osztrák nemzetiségű volt. Az első iskolát 1919-ben hozta létre Stuttgartban, az ottani Waldorf-Astoria Cigarettagyár munkásainak gyerekei számára. Innen indult a Waldorf-mozgalom, hogy második iskoláját Budapesten alapítsa meg dr. Göllner Mária, amelyet mára már a világszerte létrehozott ezernél is több iskola követett, nem beszélve a sokezernyi óvodáról, a gyógypedagógiai intézményekről, és az ezeket különleges képzési módszerekkel kiszolgáló pedagógusképzésekről.

A Waldorf-pedagógia erősen ezotérikus forrásból fakad. Egy rendkívül ésszerűen és gyakorlatiasan felépített tantervet követ, bárhol is működjön a világban. A közös alap, amelyre építkezik, az a gyermekfejlődés, amely rassztól, nemzetiségtől, társadalmi közegtől függetlenül azonos lépcsőfokokat mutat. Nem kíván a gyermekektől többet, csak annyit, hogy legyenek azok, akik lehetnek valójában, és azt a maga lehető legnagyobb teljességében bontakoztassák ki.

Ehhez nem az egymással való versenyeztetés, hanem a saját előző teljesítmények meghaladása a mérce. A pedagógia a teljes személyiséget célozza meg: egyszerre szól az értelemhez, az érzelemhez és megköveteli az akarat mozgósítását. Eszközei között a gyakorlati tevékenységeket, a valós tapasztalatszerzést és a művészi alkotóerők életre hívását találjuk. Mindezekért szokták leegyszerűsítő módon a Waldorf-pedagógiát "a kéz, a szív és a fej" pedagógiájaként emlegetni.

Sok tévedés szokta kísérni az iskolák "liberalizmusát", azt híresztelve, hogy a gyermekek korlátok nélküliségben, saját kényük-kedvük szerinti szabadosságban nőnek fel. Ez a legsúlyosabb félreértés, vagy szándékos csúsztatás. A gyerekek egy jó Waldorf-intézményben nagyon erős korlátokat találnak, de az is igaz, hogy ezeket nem az alap nélküli tekintélyelvűség szabja meg számukra.

Az óvodák, iskolák különlegessége, hogy azok többnyire nem állami fenntartásban működnek, hanem a Waldorf-pedagógiára rátaláló szülők hozzák létre őket és saját erőből tartják is fenn azokat. Az iskolák legteljesebb kiépítettségükben 12+1 évfolyamosak (a +1 az állami érettségire való felkészítő évet jelenti, ahol erre szükség van), tehát a középiskola végéig egységes tanulási folyamatot biztosítanak a gyerekek részére. Az első hat-nyolc tanévben lehetőleg egyetlen osztálytanító kíséri végig az évek során az osztályközösségeket, nagyon sok tantárgyat tanítva nekik, és melléje kapcsolódik be egyre több szaktanár, hogy a felsőbb osztályokban már csak osztálykísérő álljon a gyerekek mellett. Nagyjából ez az út a tanulás először családias hangulatú közösségi tevékenységének egyre egyénibbé válása felé is, megfeleltetve azt az individuális érés folyamatának.

Ezekben minden Waldorf-iskola egyforma, működjön akár a hollywoodi sztárszínészek gyermekei számára vagy a brazil favellákban, Új-Zélandon, Nepálban, Japánban - vagy Koreában. Amiben különböznek, az a befogadó társadalmi közeg, amely megszabja az intézmények életét átszövő szokásrendszereket, hitvilágot és ünnepeket, vagy a tanítandó anyagok kulturális tartalmait.




Nos, nézzük, hogy mi a helyzet Koreában? Meglepve találhatunk rá a Waldorf-intézmények működéséről szóló híradásokra az egyik legnagyobb nemzetközi támogató alapítvány, a Freunde der Erziehungskunst e.V oldalán. Magam sem gondoltam volna, hogy egyáltalán meggyökerezhet ott ez a pedagógiai alternatíva, sőt, hogy már ilyen erős gyökereket is eresztett. Több mint száz Waldorf-óvoda és hat Waldorf-iskola működik országszerte.

Ami nagyon izgalmas kérdés ezekkel kapcsolatosan: vajon milyen hatással lesznek az innen kikerülő gyerekek a koreai társadalomra? Mert a Waldorf-pedagógia mássága nem igazán abban mutatkozik meg, hogy a diákjai kisebb vagy nagyobb teljesítményekre lennének képesek. Kapaszkodjon meg mindenki, a továbbtanulási arányok kiválóak, és a diákok sem teljesítenek rosszabbul a versenyistállóból odaérkező társaiknál.

Való igaz viszont, hogy vannak eklatáns eltérések. Egy valamikori Waldorf-diák tud nagyon hasznos lenni egy alkotóközösségben, kreatív team-munkában, és tud nagyon kellemetlen lenni egy oktalanul tekintélyelvű vagy ésszerűtlenül működő közegben. Ugyanis folyamatosan kérdez, szeret és tud vitatkozni, viszont elfogadható érvek előtt hajol csak meg, az erőfölény csípőből tüzelését nem nagyon tolerálja. Nem az a "csavar a gépezetben" fajta. Általában erős szociális érzékenységgel bír, ez kitetszik abból is, hogy előszeretettel választ humán szakmát.

Bár a Waldorf-diákoktól nem idegen a hagyományok tisztelete és ápolása sem, tehát jól szinkronban tudnak maradni a koreai hagyományőrzési és különösen a kreatív továbbéltetési stratégiákkal, mégis érdekes, hogy egyelőre azok a szülők, akik ezt a pedagógiát választották, majd később a szülőkké váló gyermekeik vajon mennyire érzik fullasztónak a konfuciánus társadalom levegőjét, és milyen irányú változásokat indukálnak a környezetükben? Azt tudjuk, hogy a koreai Waldorf-intézmények állami támogatás nélkül működnek (ez nem egyedi eset), de szívesen hallanék arról is, hogy a társadalmi környezet, az oktatásirányítás mennyire toleráns a pedagógiával, az intézményekhez kötődő közösségekkel szemben.

Amíg ezekre a kérdésekre választ találok, álljon itt a Freunde rövid ismertetője, az oldalukon angol nyelven az egyes iskolák kicsit bővebb bemutatása is megtalálható.

Kezdeményezések hulláma

Hullámszerűen egy új mozgalom bontakozott ki Dél-Koreában az 1990-es évek végén. A dél-koreai német nagykövetség 1998-ban tartott egy ünnepséget, hogy erősítse a német-koreai kapcsolatokat. Ennek egyik eredményeként született meg az első óvoda és iskola alapításának ötlete Dél-Korea földjén. Azóta a Waldorf-pedagógia dinamikusan terjed Dél-Koreában, hatást gyakorolva a koreai tanárokra, szülőkre, sőt a nemzeti konferenciákon és találkozókon keresztül még az állami oktatásra is. Tizenhárom év alatt több mint száz óvodát és hat iskolát hoztak létre (öt a főváros, Szöul környékén van és egy Korea déli csücskénél). Az alábbiakban szeretnénk bemutatni a Waldorf által ihletett kezdeményezéseket.
 

Öt különböző család öt gyermeke és egyetlen tanár – ez volt minden, amivel a Chonggye Szabad Waldorf Iskola elindult. Amikor az alapítók kezdték felismerni az állami oktatási rendszer különböző problémáit, akkor iskola kiépítéséhez fogtak Gwacheon városában, 2002-ben, hogy talán a Waldorf-oktatás szemlélete révén hatást gyakorolhatnak a merev társadalomra. A Waldorf-oktatás valami olyasmi volt, ami megfelelt az igényeiknek. Az iskola gyorsan nőtt, és 2011-ben átköltöztették Uiwangba, egy Szöul déli részével szomszédos városba. Jelenleg 250 diák tanul az 1-11. évfolyamon. 


Minden egyes napon ez a sor vésődik be a Yangpyeong Steiner Iskola tizenhat diákjának memóriájába, amely három évvel ezelőtt jött létre: „Az iskola az a hely, ahol az álmaink valóra válnak.” Ez nagyon fontos mozzanat a diákok számára, még ha egy kicsit édeskés is. Ám ez egy dal, amelyből erőt meríthetnek, különösen, mivel sok diák az úgynevezett kisebbséghez tartozik Koreában. Ezzel ez az iskola az egyike a Dél-Koreában létrejött azon helyeknek, ahol a sajátos nevelési igényű gyermekek együtt nőnek fel a többiekkel. Az iskola tervezi egy Camphill Közösség létrehozatalát a jövőben, amelyben az idősebb diákok a későbbiekben bent lakhatnak.

Egy másik iskola Szöul közelében a Purunsup Waldorf Iskola, amely egy dombon található, gyönyörű kilátással a hatalmas folyóra és a környező zöld erdőkre (ezeket hívják purunsupnak koreaiul). A régióban lakó szülők 2002-ben egy új oktatási szemléletet kerestek gyermekeik számára. Ennek eredményeként a következő évben megalapították a Purunsup Waldorf Iskolát egy bérelt raktárépületben, amelyben hatalmas lelkesedéssel a szülők alakították ki a tantermeket. Az iskola új épületét 2009-ben adták át Teochonban. Ma 162 diákkal a tizenegy évfolyamon és 15 óvodással, a diákok és a szülők folytatják a munkát a céljuk elérése érdekében, hogy az iskolán keresztül a Waldorf-pedagógiát következetesen megismertessék. A szülők nemcsak az oktatási munkát támogatják, hanem sokan közülük egy Purunsup Maeul nevű faluközösségbe is költöztek, amely közel van az iskolához.

Két másik iskola is létrejött Szöul közelében az elmúlt években: a Gurmsan Iskola Gwang Myeong városában, Gyeonggiban, húsz tanulóval, és a Dongrim Szabad Iskola, amelynek már 57 tanulója van.
 
Az ország déli részén csak egyetlen Waldorf-iskola van. Busanban az Almafa Iskola kínál Waldorf-oktatást 2008 óta, valamint egy fontos célt is szolgál: az elmúlt években náluk tartottak Waldorf-pedagógiai képzéseket az állami iskolák tanárai számára.

Az együttműködés sürgető szükségességéből fakadóan, amely különösen az első lépések megtételéhez nagyon fontos, a dél-koreai Waldorf-tanárok 2009-től kezdve rendszeres találkozókat szerveztek. És 2010 óta már hivatalos tanárképző kurzusuk is van, melyet évente kétszer tartanak. Az iskolaképviselők havonta találkoznak, hogy megosszák a különböző iskolák híreit egymással. Mintegy 100 tanár él abban bízva, hogy az iskolák és a gyerekek Waldorf-inspirálta új hulláma Dél-Koreában – és talán egy napon Észak-Koreában – nem fog elülni.

A Waldorf-mozgalom egész Ázsiára kiterjed, talán csak Észak-Korea a kivétel, mivel közismert, hogy a diktatúrák országaiban nem tud gyökeret verni. Dél-Korea viszont az elmúlt évben helyet adott az ázsiai országok közötti tanárképzések együttműködésének egy konferencia keretében. Befejezésül nézegessük a 2013. április 27. és május 5. között rendezett Asia Pacific Waldorf Teachers' Conference képeit.







Bejegyezte és fordította: Harudo11
Forrás: http://www.freunde-waldorf.de/en/waldorf-worldwide/organisations-worldwide/r/south-korea.html








R16 - ami nem káros az egészségre


Felvállalom, hogy egy szubjektív felütéssel kezdem. A dualitások világában élünk, ez nem nagy felismerés. Az már inkább, hogy a pólusokon lévő feleket egy egymást feltételező, egymás nélkül nem is létező, és teljességgé összeolvadni képes párként értelmezzük-e, vagy pusztán egymás ellen dolgozó, egymást kizáró szembenállásokként? Valamiért ez jutott eszembe, amikor arra gondoltam, hogy milyen békésen és természetesen gondolkodik Korea a tradíciók és a modernitás dualitásáról, míg mi vagy modernkedünk és leszóljuk a hagyományainkat, vagy foggal-körömmel kapaszkodunk egy sosemvolt múltba és ócsároljuk a kortárs való világot. Hol népiek vagyunk, hol urbánusak, mintha ezek nem simulhatnának össze egy egészségesebb világszemléletben.

Amúgy is újra és újra végiggondolandó kérdés, hogy a paraszti kultúra folklórja és az urbánus folklór tömegkultúrája mégis nem fakad-e egyazon tőről? Mert lehet, hogy csak a vaskalapos nézőpontot kell egy kissé odébb mozdítani, és máris a közösségi önkifejezés kreatív világára bukkanunk mindkettőben, még azt is megkockáztatom, hogy egy adott közösség számára megtartó és a világban eligazító erővel bírhat mindkettő.

Korea ragaszkodik a hagyományaihoz és ezzel együtt fellegvára a városi ifjúsági kultúrának. Hogy hogyan lett az, még feltérképezésre vár, de az tény, hogy van egy rendezvénye, amely álmaim netovábbja. Ha én egyszer R16-ot szervezhetnék idehaza…






De mi is az az R16?

RESPECT - mondták a létrehozói, tehát TISZTELET. Ebből lett az R betű. Elindítói 2007-ben ezekre az égető kérdésekre keresték a választ:
A kormányzat és a nemzet támogatásával lehetséges-e az alulról szerveződő ifjúsági kultúrákat nyereséget termelő, önfenntartó iparággá tenni?
Lehetséges-e ezeket az underground kultúrákat beágyazni, jelentőségüket megőrizve Korea társadalmába és a mainstream médiába, valamint felmutatni ezt a világnak?

Az első rendezvény alapgondolata 2007-ben egy platform létrehozatala volt, amelynek keretében a világban jelenlévő különböző kulturális életmódok találkozhatnak egymással, és megoszthatják egymással kreatív tudásukat. A cél nem új, és nem új a felismerés sem, hogy a művészetek közös nyelvén képes feloldódni minden konfliktus és előítélet, mely a világban létezik. Különösen, ha az emberek egy táncos csoport tagjaként léteznek egy szoros egymásra utaltságban működő alkotóközösségben.

Hidat akartak építeni a világ számos helyén szórványosan élő és az anyaországi koreaiak közé is, remélve, hogy szívesen részt vesznek majd ezeknek a "helyi aktivistáknak és forradalmároknak" a növekvő közösségében. Szembesültek azokkal a szakadékokkal is, amelyek a gyors növekvés és hanyatlás következtében nyíltak meg a koreai társadalom kulturális, gazdasági és szociális viszonyaiban, és megpróbáltak inspiráló erőként megjelenni az ezekben megfáradt, lelküket vesztett emberek számára. Nem utolsó sorban pedig: saját közegükből és saját korosztályukból kívántak kreatív vezetőket találni és példaképként felmutatni őket a fiatalok számára. Szép vállalás, ugye?

A világ legjobb B-Boy csapatai közötti versengésnek indult rendezvény mára egy évente megrendezett nagyszabású négynapos fesztivállá nőtte ki magát, melyen a városi ifjúsági kultúra és az urbánus művészetek ezer arca mutatkozik meg. A kérdésre megszületett a válasz is, igen, állami támogatással, önálló iparággá fejlődött az ifjúsági kultúra, mely Korea egyik gazdasági húzóágazatává nőtte ki magát, a mainstream média pedig éhen is halna nélküle.
 

A rendezvény középpontjában mind a mai napig a B-boy csapatok (a crew-k) versenye áll. A világ minden tájáról érkeznek nevezések, és már több kontinensen folynak a helyi válogatóversenyek. Európában sok országban világszínvonalon művelik ezt a műfajt, állandó aspiránsnak tekinthető Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, Oroszország, de láttam skandináv csapatot is. Az idén Szerbia, Horvátország, Lengyelország, Észtország, Belorusszia, Svájc és Olaszország is az indulók között, természetesen rengeteg amerikai és szinte az összes ázsiai ország versenyzői között. A helyi elődöntők végeredményeként 15 csapat juthat el a koreai döntőig, ahol a koreai győztes csapat társul hozzájuk.

A verseny két fő kategóriában folyik, az egyik a csapatok önálló bemutatója (Best Crew Performance), a másik a crew-k páros összecsapása (Best Crew Battle). Ezeket egészítik ki a szólisták bemutatói és párharcai. A csapatok bemutatói elképesztő virtuozitásról, akrobatikus képességekről és koreográfiai készségekről tanúskodnak, az összecsapások hangulata pedig felülmúlja a legvadabb sportizgalmakat is.

Nagy kedvencem a folytonosan 200 %-os teljesítményt nyújtó Jinjo Crew. Csoda-e, ha megőrül a közönség egy ilyen bemutató láttán?




Nézzünk egy USA-Korea összecsapást a crew-k csatájában:



A legjobbak egyéni bemutatkozása sem kevésbé parádés:




Az urban dance irányzatai tiszta formáiban itt láthatóak, és világossá válik, hogy milyen aranybánya ez a világ a K-pop táncos csapatai, koreográfusai számára. Mert kissé átlényegülve viszontlátjuk őket kiváló színpadi változatokban. Akár inspirátorunk, Rain esetében is:





A versenynek az elmúlt években már hivatalos nagykövete is volt az amerikai-koreai énekes és rapper, Jay Park személyében.

A crew-k versenyét kísérő fesztiválon mindig bemutatkoznak a graffiti művészei is, akik sokszor helyben készítik el az alkalom ihlette alkotásaikat. 




Ugyancsak bemutatkozhatnak a street wear designerek is, nem véletlen, hogy a koreai ruhatervezők is a világ élvonalába tartoznak. Zenészek és hip hop, popping és locking táncosok fellépései gazdagítják a rendezvényt, és még ki tudja, hogy hányféle szubkulturális irányzatot lehetne itt felsorolni az utcai művészetek gazdag és állandóan változó kínálatából. 




A fellépők természetesen nemcsak Koreából érkeznek, hanem a világ minden részéről. Nem tudom, hogy magyar résztvevő volt-e már a rendezvényen akár fellépőként, akár közönségként, de örömmel hallanám a hírét és az élménybeszámolóját. Mert nálunk is vannak kiváló művelői az urban dance-nek, be is mutatkozott a 비-DAY színpadán tavaly néhány csapat egy kiváló műsorral.


[20130713] CLOUD HUNGARY - 비-DAY: INCREDIBLE RAIN - 12. Raindance - Urban Dance





Bejegyezte: Harudo11
Forrás: http://r16korea.com/